Torzó

Háborúk dúlnak a földön, a vízen, városokban ,falvakban, közösségekben és emberekben. Vér borítja a földet, szennyezi a vizet. Emberek fordulnak ki és kiáltanak fegyver és halál után. Nem fogadják el egymást. Felhozzák oknak a vallást, a bőrszínt, a mentalitást, a személyiséget, az összeférhetetlenséget, de ez mind  csak mondva csinált indok.  Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le. Lázasan. Gyorsan kapott el álom, mintha csak arra várt volna, hogy a fejem lekerüljön és ezt engedélynek véve elrabolja a tudatom. Hideget éreztem a talpam alatt.

Állok. Álmodom. Kinyitom a szemem és egy múzeumban vagyok  Fáradtan nézek körül. Háborús képek…Sebesültek, épek együtt és külön. Fronton és otthon. Nagy betűkkel hirdeti felül a kiállítás nevét; Háborúk, hősök és szerencsés visszatérők. Milyen bolond név… Azt sugallja, hogy egy háború lehet szerencsés vagy épp jó és hősies. Nagy szavak, hogy bevonzzák a népet és megmutassák azt, hogy milyen tökéletes háborúkat vívnak nemes célokért és az ott lévők önként dalolva, sőt boldogan vetik magukat a csatába az országukért. Végig néztem a termen. Mindenki a véres képeknél állt, vagy az olyan visszatérteknél, akiknek amputálták valamilyüket és mankóra támaszkodtak vagy épp felpróbálták a művégtagjukat. Mindenki fentakad az ilyeneknél és csoportokba verődve sajnálják őket, mintha… ezzel megoldanának mindent és a helyzet javulna. De azoknál a képeknél,ahol épp emberek állnak szinte senki sem időzik el. Pedig azok is sötétek, sőt van amelyik olyan megtörtséget, céltalanságot áraszt, hogy így, tompult tudattal is beleremegek. Hirtelen dohos hullaszag kúszott az orromba. Megremegtem. Itt van.. De..hogy kerül ide? Mély levegőt vettem. Nem láthatja meg, hogy félek, vagy mindennek lőttek. Már az elején. Halk, gúnyos kuncogás. Igen, ő a démonom, a lidércem.

- Mi van kölyök? Máris félsz?

- Nem mondanám. Csak nem számítottam rád. – lassan néztem oldalra. Oszlóban lévő velem egy magas lány állt, korom fekete szemekkel. Hosszú haja összekuszálódva csüngött és mindezek ellenére fényes, gunyoros, elégedett mosoly honolt kerek, valamikor kedves arcán.

- Nyugalom. Ez alkalommal nem én foglak megölni, sőt azt is meg tudom ígérni, hogy testileg semmi bajod nem lesz. – kirázott a hideg. Minden rémálmom megtestesítője állt mellettem.

- Ez megnyugtató. – Válaszoltam gúnyosan. Zengően felkacagott.

- Majd ezek fognak megölni újra és újra. – mutatott az emberek felé. – Jól figyelj. Mit látsz ott? – a terem széle felé intett egy apró kép felé, ami előtt egyetlen egy lány állt, sötét ruhában. A képen egy katona volt a kisfiával, megtört arccal, úgy állt, mint egy felfüggesztett marionett bábú. Szinte mindenki elsuhant mellette, vagy épp pár másodpercet szánt rá, mintha ez nem lenne szomorú. – Vicces ugye? Ennyi ember közül egyetlen egy ragad fent azon a képen.

- Nem mondanám, hogy vicces inkább szomorú és túl emberi.

- Pff – szinte már fuldoklott a nevetéstől a lidérc – Mi az, hogy túl emberi? Létezik olyan?

- Persze. Szerintem ezzel te is pontosan tisztában vagy. – Elém lendült és széttárta a karjait.

- Az emberek kapzsik és önzőek, de ez teszi őket emberré. Sopánkodnak, nevetnek, sírnak és azt hiszik ezzel minden jobb lesz, hogy az érzelmi katarzis megoldja a piti dolgaikat. A háború nekik az élet velejárója. Sajnálják azok a szerencsétleneket, akik megsérültek, míg ők sokszor örülnek, hogy túlélték vagy épp fordítva. Ott akartak maradni a társaikkal a porban. De így is, tudod, mi a legviccesebb? Találd ki drágám. Tudom ám, hogy a kis foglalkozásaink hatottak.

- Vannak olyanok akik így is letagadják… hogy megtörtént a háború, hogy voltak sebesültek, halottak. Azt hiszik, hogy ez az egész egy színjáték. És

- Pontosan! – vágott a szavamba. - De most… figyeld azt a lányt. Ő érzi, ő tudja, hogy ez az egész semmire se jó, de figyeld hogyan reagálnak rá. – Elmerengve néztem a lányt. Szomorúan, mélyen elgondolkodva nézte a képet. Mintha minden részletét az elméjébe akarná vésni. Egy sapkás férfi megállt mellette.

- Mégis mit nézel rajta? Ez csak egy szerencsés család. – vágta oda szinte megvetően. A lány összerezzent.

- Szerintem… nem szerencsések… -halk volt a hangja, kellemes és remegett akár egy levél az őszi szélben. A sapkás idegesen toppantott.

- Mégis miről beszélsz?! Haza tért épen és egészségesen! A családjával lehet és nem változott semmi az életében! Mi ez ha nem szerencse?! – ostoba…Ez a férfi ostoba. A lány összébb húzta magát.

- Ni- a szavak a torkomban ragadtak. A lány felé akartam mozdulni, de nem tudtam. Mintha megfagytam volna. Ez meg.. mi?

- Héé ~ Azt mondtam, figyelj. Nem avatkozhatsz közbe. Sőt… - a fülem mellett hallottam újra a hangját. Éreztem a bűzét. – Nem látnak minket. Erre rá jöhettél már. De csak figyelj,figyeld hogyan próbálkozik az a kis szerencsétlen.

- Szerintem.. –  szinte cincogva próbált válaszolni. – Nem szerencsések.  A férfi…

- Mi ez a hang zavar? – egy látszólag titkárnő szerű, szigorú tekintetű nő állt meg mellettük. – Nem tudnak csendben tisztelet adni ezeknek a hősöknek? – szinte csattant a hangja, akár az ostor.

- Ez a némber azt mondja, hogy ezek itt -  mutatott hátra vehemensen a képre- nem szerencsések! – A hangok elkezdtek összefolyni. Az emberek lassan egy masszává alakultak. Mintha… A gyűlölet egyesítette volna őket. A szavak összefolytak. Nem lehetett belőlük szinte semmit érteni. Kezek nyúltak ki és ragadták meg a lányt. Szinte szétcincálták a ruháját, tépték a haját, karmolták a bőrét. Egyre kisebbre próbálta magát összehúzni. Nem sikerült.

- Én.. én nem úgy értettem… -  Suttogta maga elé rémülten a lány. Ne! Ne add fel a véleményed! Jó volt amire gondoltál! Ne törj meg miattuk! Bármennyire is akartam kiabálni, segíteni neki, nem sikerült. Mellettem a lidérc torka szakadtából nevetett. Amikor a lány feladta, az alakok elhúzódtak és újra szétváltak. Szétszéledtek. Majd minden kezdődött az elejéről. Ismét oda ment valaki, ezúttal egy teljesen másik ember. A lány ugyan úgy próbálkozott, majd szétcincálták.  Míg a végére… már meg sem szólalt. Ne… Kérlek ne.. Ne add fel.

- Ugye milyen szomorú? Végül minden egyedi vélemény, még ha helyes is…megtörik. Nincs olyan, hogy az erőtlenek nyernek vagy épp elfogadják őket. Ezt jegyezd meg. – dúdolta nekem a démon. Mintha csak egy altatódalt akarna bele égetni az elmémbe.

- Nincs igazad… A vélemény… fontos. Az tesz minket egyedivé. – válaszoltam kicsit zilálva. A levegő…még mindig folytogatott.

- Tényleg? Akkor.. mi lenne, ha még néznénk egy kicsit? Mert tudod…az a legjobb része, hogy az emberek újra és újra elfelejtik,hogy mit tettek, mert az a kényelmes. Míg ott van a csajszika… aki minden egyes alkalomra, sértő szóra emlékszik és nem tud mit tenni ellenük. Vajon… meddig fogja úgy bírni, hogy nem roppan össze teljesen?  – kedvtelve kérdezett rá, mintha nem jelentene semmit.– Ha gondolod még fogadhatunk is rá. - Nem válaszoltam. Csak figyeltem. A sok sérült emberről készült kép  között… lassan kialakult még egy sérült. Ott voltak a katonák, akik modernkori Adonisszként pózoltak néhány képen, kidolgozott testükkel. Ott voltak az épnek tűnő emberek akik, lelkiekben már rég megtörtek. Minden festményben…szoborban tárgyban volt egy nagy közös. Nem tudtak beilleszkedni a társadalom normális életébe és valahogy ezzel az emberek együtt tudtak élni, sőt normálisnak érzékelni.. és erre jön egy ilyen lány és máris… megváltozik a hozzá állásuk és képesek még egy sérültet generálni. A lány már lassan úgy nézett ki, mintha egy képből mászott volna ki, hogy megmutassa, milyen egy harcot szerencsétlenül túlélővel találkozni. Egyre kisebbnek tűnt, egyre szürkébbnek. Nem akarom látni.. De ha becsukom a szemem.. talán még az emléke is elveszik annak, hogy volt egy ilyen ember. A terem egyre sötétedett. Már nem tudtam a lábaimon állni, ahogy a lány sem. Mind a ketten térdelve figyeltünk egy-egy áldozatot.  Mígnem egy láb állt meg újra a lány mellett. Áh újra kezdődik. Bírd ki. Kérlek. Harcolj. De a lány már fel sem nézett.

- Szomorú kép ugye? – kérdezett rá egy kedves férfi hang.

- A… -válaszolt volna kapásból. De meggondolta magát. – Gondolom.

- Ha nem lenne az, nem néznéd ilyen megtörten. Nagyon hasonlít a tekinteted a férfiére.

- Nem hiszem. – tömör válasz. Mintha… Minden mindegy lenne.

- Miért nem? – Aztán olyan történt amire nem számítottam. Leguggolt a férfi és a lány szemébe nézett. Most először… néztek a szemébe ebben a végeláthatatlan pokolban.

- Mert… Ő másfajta borzadalmakat látott. Talán annyiban hasonlítunk, hogy egyikünk se szabad akaratából látta azt amit. Ő egy hős.  

- Miért lenne az?

-Mert próbálkozik vissza illeszkedni és van…akiért illeszkedni akar.

- Akkor ez a kép a reményt ábrázolja számodra? -kérdezett rá kedvtelve.

- Nem. EZ… a meg nem értett szomorúság és megtörtség.

- Elmondod mit látsz? – letelepedett mellé.

- Én… nem tudom… - Lesütötte a szemét és zavartan nézett maga elé.

- Nem tudod?  Hogy-hogy nem tudod mit látsz? -kérdezett rá, teljesen komolyan.

-Fény…ez a férfi lesz az ő fénye. – jegyeztem meg picit boldogan.

-Úgy sem fogadja el ezt lehetőséget. Már nem hisz az emberekben. –  mellettem romlott lélek nagyon élvezte a helyzetet, de az arcán…megjelent a feszültség.

- Tudod… a veteránoknál is ezt hitték, nem fognak jól lenni és mégis… mire nem képes a melegség és a figyelem. – reménykedtem. Miért is tagadjam? Hátha… neki sikerülni fog,ami nekem nem.

- Nem tudom… mert nem szabad tudnom. – motyogta.

- És elárulod nekem, hogy mit nem szabad tudnod? – a srác végig az arcát nézte.  Próbálta keresni a  szemkontaktust. Csendet kapott válaszul. Összeszaladt a szemöldöke. – Tudod én mit látok? Egy férfit, aki csak testben van jelen és teljesen máshol jár szellemileg, agyilag és szívileg. De talán csak nem akar figyelni a körülötte lévőkre. Feladta az életet.

- Ez nem igaz. – vágta rá azonnal a lány. – Csak… csak ő is megsérült. Más a karját vesztette el, vagy a lábát de ő a lelkének és a szívének egy darabját és hiába vágták ki ezeket, mivel külsőleg nem látszik, nem tudják azt, hogy mennyire sérült! Nem adta fel az életet….mert a családja a horgonya, és ez az ami az élethez köti. És ezek az emberek itt… nem is akarják elhinni azt, hogy a háború ilyen is tud lenni, mert az nem annyira dicső és hősies mint ahogy ők akarják elképzelni ezt az egész borzadályt. – A mondandója végére teljese kipirult. A beszélgető partnere arcra felragyogott. Elégedetten. A lány ijedten és döbbenten nézett rá.  Látszott rajta, hogy  a ragyogó mosoly, amit kapott új élmény számára és nem tudja hová tenni.

- Tudtam én, hogy érdekes vagy. – A terem sötét hangulatában úgy világított, mint a Nap a végtelen űrben. Felpattant és a kezét nyújtotta a lány felé. – Nincs kedved együtt folytatni a felfedezést? Kíváncsi vagyok, hogyan látod a világot. – A lány hatalmas szemekkel figyelte.

- Gyerünk… fogadd el….- mosolyogva néztem, a tétovázását. – El kell fogadnod. Tedd meg az első lépést és segíts magadon.

- Nem tud. Nagyon kevés az az ember, aki képes lépni a sötétségből. – Egy pillanatra láttam, ahogy az aránylag húsos és bőrrel borított teste alakot vált és spontán ismét rohadni kezd. – A sötétség világa eléggé mocsaras és nem lehet belőle csak úgy szabadulni.

- Jól nézd meg. A szemén láthatod. Még vágyik arra, hogy egy része a fényben legyen. - És megtörtént… Elfogadta a felé nyújtott kezet, ami felhúzta és nem engedte el. Egy híd keletkezett ezzel, amin menekülhet majd. A mellettem lévő lidérc a csalódottan, sőt dühösen dobbantott.

- Áh a francba. Pedig úgy szurkoltam, hogy a nyomorultja maradjon a földön.

- De neki nem ez volt a sorsa. – enyhe elégedettséget éreztem magamban.

- Ahogy a tiéd se az, hogy megmenekülj. Tudod jól, hogy az olyan emberek , akik meghajolnak és felvesznek egy olyan véleményt, amit a többiek várnak el előbb utóbb rothadni kezdenek belülről. Szépen lassan az enyészeté lesznek és nagyon kevés az olyan szerencsés, mint ez . – bökött a szolidan sétáló páros felé. – Te egyedül fogsz maradni, mert már késő.

- Honnan veszed? – kérdeztem rá feszülten.

- Mert már benned vagyok és egy részed már teljesen elhalt. Nem lesz happy ended, nem leszel hős, se veterán aki túlélőnként tért vissza, nem nyered meg a háborút, amit ellenem vívsz. A sötétben maradtál. – meg akartam szólalni, de befogadta a szám- Igen, csillagom, vannak barátaid, vannak állataid, van egy éltető hobbi szerűséged, de ezek, nem fognak mindig segíteni. Szépen fel foglak emészteni. Belülről. És ez ellen… nem tehetsz… semmit. Dermedt sötétség kezdett kúszni az érintésétől. – Egyedül fogsz maradni. Jól jegyezd meg. Nem lesznek mindig türelmesek az emberek. Nem lesz olyan, aki a kezedet fogja. Nem lesz híd a fény felé. – Talán igaza lesz? Talán… felesleges az annyi jó mese, a remény..? El fogok tűnni? Tényleg….ilyen reménytelen lennék..?  Eltűntem…?  Már szinte beborított a sötétség. Könnyebb lenne, ha átadnám magam neki….Könnyebb lenne, ha nem lennék. Ekkor egy lágy érintést éreztem meg a vállamon. Lassan kinyitottam a szemem. Lágy, ezüstös fény jött mögülem. Hátra néztem. Metszett kék szemek, kedves mosoly… Zen…

- Minden rendben…. Nem hagyom, hogy teljesen eltűnj. -Megölelt. Melegség áramlott szét bennem. Könnyek gyűltek a szemembe. – Jobb lenne ha eltakarodnál. – felnézett harcra készen, feszülten.

- Hová mehetnék? Hiszen a része vagyok. – röhögött fel.

- Ahogyan én is. Nem hagyom, hogy eltüntesd.  

- Csak azért vagyok, hogy megtegyem.

- De nem ma. – Még jobban magához szorított. Az ezüst fény körbe vett minket, mintha a Holdban lettünk volna.

- Igen talán nem ma. De egy nap… Mindenképpen magammal ragadom. Nem minden katona jön rendbe, nem minden hős, éli túl, nincs mindig boldog vég,  nem mindig győz a fény. Mert az emberi sötétség, a romlás, soha nem tűnik el. A démonok pedig újra erőre kapnak.

- Ahol van sötétség ott van fény is. – lenézett rám. Olyan mosollyal, amit még soha nem láttam… Engem nézett. Nem mást. – Igaz, hogy nem ugyan az a világunk… de soha nem maradsz magadra. Nem hagylak itt, hogy elpusztítsd magad… úgy hogy kérlek, most pihenj. Mert amíg együtt vagyunk, nem kell félnünk az árnyékoktól. - És ekkor értettem meg… a katona… azért mozog,azért képes a családjával lenni, még ha lelkileg torzult is… mert nélkülük…  az önmaga ellen vívott csatát még nem fejezte volna be…Sőt talán  totális vereséget is szenvedett volna. – Csak  pihenj. Itt vagyok. Itt vagy. - addig ismételte suttogva amíg meg nem nyugodtam. Becsuktam a szemem és csak őt hallottam,csak ő létezett. 

                A cseresznye virág andalító illata és meleg karok vettek körül.  A háborúk folytatódtak a földön, a vízen, városokban, falvakban, közösségekben és emberekben. Vér szennyez mindent, sebek tarkítják az emberek testét, szívét, lelkét. Emberek kiáltanak fegyver és halál után. Nem fogadják el egymást. Felhozzák oknak a vallást, a bőrszínt, a mentalitást, a személyiséget, az összeférhetetlenséget.  De ezek most nem számítanak. Az elmém szigetén erre a kis időre… költözött egy kis béke, hiába van tele sötétséggel.