Egy fényes csillag hunyt ki...

Tegnap a kórházban ülve láttam először felbukkani azt a hírt, hogy Kim Jong-Hyun a Shinee vocal leaderje elhunyt. Elsőnek nem tudtam hova tenni. Azóta sem tudom. Élt bennem a remény, hogy csak egy vicc az egész, valaki megint click bait-es címekkel akarja megdobni az oldala látogatottságát...Imátkoztam, hogy ez legyen. De nem. Kim Jonghyun 27 évesen véget vetettt életének. Felhagyott a depresszió elleni küzdelemmel és pihenni tért. 

Szépen lassan derültek ki az információk. A család,a rendőrség, majd a kiadó is megerősítette a halál hírt és az önkezűséget is. 

Egy serpenyőben barna folyadékot találtak, ami valamilyen vegyület volt,ami fulladásos halálhoz vezet. Ahogy nézegettem..nem a leggyorsabb...sem a legnyugalmasabb halálhozó.

Valószínűleg a döntést nem hirtelen hozta meg...Mivel búcsúlevelet írt, elköszönt mindenkitől. Felvette a comeback MV-jét is és itt hagyta a gyászoló Shawoloknak. Volt egy videó..ami twitteren keringett és fb-n is...a halála előtti napokban készült. Fáradtan mosolyogva nézte a rajongóit, mintha mindent meg akart volna jegyezni.  Többen valószínűsítették, hogy már itt tudta, hogy mit fog tenni. 

Az igazat megvallva, még mindig nem tudja egy részem elfogadni. 14 éves lehettem,amikor először találkoztam a Shineeval. Elég depresszív korszakom volt, de a Rind ding dong mindig megnevettetett. Már ott kitűnt. Én, aki általában rapper párti is elismertem, hogy ennek a férfinak...gyönyörű és léleksimogató hangja van. Miattuk kezdtem el kpoppot hallgatni és amikor megundorodtam a világtól, és a rajongóktól, akik hajlamosak voltak idealizált programokként kezelni őket...nem tudtam abba hagyni az zenéjük hallgatását. Nagyra tartottam Jonghyunt mint művész, mint előadó és mint ember. Van aki táncolni születik, van aki írni, van aki harcolni és énekelni. Én úgy tartom, hogy ez az ember egy olyan művésznek született,akinek énekelnie és írnia kellett, hogy kiteljesüljön és hogy magán és másokon is segítsen. Már a koncert felvételekből is látszik, hogy képes volt egy burkot létrehozni a hallgatóság körül és a hangjával a szívükben visszhangot verni. Mi ez ha nem csoda? Annyi embert összehozott...annyi embernek segített...rajta mégis...egy ponton túl már nem lehetett. Sokan hibáztatják, gyávának vagy felelőtlennek mondják,amiért itt hagyta ezt a romlott világot, azonban sokan elfelejtik, hogy ezek készségek, a tehetség gyakran együtt járnak a depresszióval és előbb utóbb megtörik az embert. Én magam reménykedtem, hogy ez nem most fog történni, hogy változni fog az ottani ipar és beszélhet majd a dolgairól. Nem így történt. Ismerjük el. Fárasztó mindig elnyomni a fájdalmunkat és mosolyt festeni az arcunkra. Tisztelnünk kell a döntését. Nem elfogadni..csak tisztelni.

Nem tudom, hogy igazi rajongónak mondhatom-e magam. De az biztos, hogy figyeltem rájuk a magam módján. Meghallgattam a lemezeiket, vártam, hogy hátha ide térnek, hallgattam a solo albumjaikat, követtem őket a socialmedia siteokon...Szerettem és szeretem mind az öt tagot. Egy olyan pontnak láttam őket, ami biztos és egyben biztos voltam. Nem fognak feloszlani. Soha...nem gondoltam volna, hogy ilyen módon fog megtörni ez az egység. De szerintem még ők maguk sem. El sem bírom képzelni, hogy a család, a barátok és a csapattatok hogyan kezelik ezt...

Mindenki máshogyan kezeli a gyászt . Ezt mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Van aki az áldozat szerepébe rakja magát, sír tombol. Van aki némán mered maga elé és nem tud semmit tenni. Van aki néha elsírja magát, de próbál erős lenni. Ezeket is tisztelnünk kellene. Adni pár napot, hogy magukhoz térjenek és egyáltalán felfogják mi történt. Hogy a mi világunkban már nincs itt...

Természetesen lehet ezen háborogni,ki hogy reagálja le. Nem mondom, hogy helyes magunkat az áldozat szerepébe rakni...de emlékeznünk kell, hogy van ennél rosszabb is. Ők megértik a halált, ha még csak mélyen legbelül is...de vannak olyanok,akik bókán ÖRÜLNEK annak, hogy ez az ember távozott, sőt...egy új Hitler után kiáltanak, aki "végez a többi ferdeszemüvel" is. Ezekre az emberekre kellene dühösnek lenni, nem pedig azokra, akik a gyászban nem tudják magukat hová tenni.

Jonghyun halála...több embert megrázott, mint gondolnánk. Az idolok, a fanbázisok...kezet nyújtanak egymásnak, a Shawoloknak, a családnak. Ez a helyes. Ne utálkozzunk.Legalábbis...én képtelen vagyok jelenleg utálni bárkit is. Nem is kell. -mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem éppen kedvelem a mostani "emberséges" dolgokat- 

8-9 éve...Ezt az 5 fiút a véletlen folyamán ismertem meg, majd tudatosan követtem őket.Elindítottak embereket utakon, vissza hozták az élni akarást.  Fiatalokat láthattunk felnőni. Világokat ragyogtak be...Majd az egyiküket meghalni. 

Mind tudjuk, hogy bármennyire mézesmázosnak tűnik a kpop világa..Nem az. Sokan szenvednek. Éheztetik magukat, bántják magukat, némán szenvednek. Jonghyun halála a józan rajongóknak utolsó csepp lehetett, mivel elindult ez a petíció: 

Klikk

Szerintem nem egy rossz dolog.Sőt...Ha valaki depresszióval küszködik...megérdemli a segítséget.

Jonghyunnak...túl sok volt. Ezt el kell fogadni. Egy embertelen világban érzékenyként élni nehéz és van az a pont, ahol a család, a barátok vagy épp bármi más, túl távolinak tűnik és a harc pedig túl nehéz. Belefáradunk.

Nem tudhatjuk mi zajlott le benne...nem tudhatjuk hányszor kiáltott belülről segítségért...

De soha nem fogom elfelejteni a mosolyokat és a könnyeket, amiket okozott. Ahogy  azt sem, hogy a  rajongóit mennyire szerette, a hatalmas szívmelengető mosolyt, amit az arcára varázsolt, vagy hogy milyen hűségesen válaszolgatott az üzenetekre. Hogy mennyit segített... Leírhatatlan...Amikor meghallottam, a halála hírét valami megtört bennem, a szívem sírni kezdett és fog is. Egy ragyogó fénysugár hunyt ki...aki a leghidegebb, legfullasztóbb napokat is képes volt a bajtársaival megtölteni melegséggel és friss levegővel.

Igazi Harcos volt...eleget tett...pihenjen hát békében.

Purple Giant and Sarcastic Snow White mission 10 (Vlogmas day1)

(Shirayuki)

Elmerengve néztem magam elé, kicsit higgadtabban. Időközben Tora is haza ért,fáradtan és nyúzottan, akkor már Shirokival a nappaliban ültünk, ő pedig se szó se beszéd elnyúlt a kanapén és a fejét az ölembe furva hallgatásba burkolózott. Hah... Rég láttam már ilyennek, talán, akkor amikor az a hülye bálygúnárral volt. Lassan kezdtem el simogatni a fejét, tudom, hogy ez mindig elaltatja,előbb utóbb. A halvány rózsa arany haja, puha volt, már gyerekként is. Amíg meg nem szólalt, bárki elhitte róla, hogy igazi arisztokratikus úrihölgy.  Túl sok dolog van amit elvárnak egy időben, főleg úgy, hogy szétválasztottak minket. Yume és Yoru Tokyoban vannak, Himével és Tsukival egyetemben. Ha jól rémlik Haru Midorima iskolájába került, az is Tokyo, azonban... Titania Akashi Seijuro iskolájába, ami ismételten messze van. Bármennyire is relatívan nézzük, mindegyikünknek más az idő beosztása, ugyan azt csináljuk, mégis más feladatköröket látunk  el. Nem értem, vagyis nem akarom érteni miért is csinálják ezt. Felnéztem Shirokira, aki üres tekintettel bámult ki az ablakon. 

- Ne gondolkodj feleslges dolgokon. Csak önmagadnak ártasz vele. - a hangom élesen vágta át a nyomott csendet, összerezzent.

- Nem szeretem, hogy ezt csináljátok. Még gyerekek vagytok, ki kellene élveznetek. 

- Ugyan már. Manapság melyik gyereknek van meg ez ? - szomorúan hátrafordult. Látszik rajta, hogy mondani akar valamit. -  Shiroki...gyere ide.- felé nyújtottam a kezem. Pár hatalmas lépéssel máris mellettem termett és úgy ért hozzám, mintha gyenge üveg lennék. Igaz, hogy nem vagyok teljesen ép, de nem ilyen téren. Megragadtam a kezét és magam mellé rántottam. Így egyik oldalamon és az ölemben Tora terpeszkedett, míg a másikon Shiroki pislogott. - Már mondtam. Ne gondold túl ezeket. Majd én gondolkodom és emésztem magam a sorsunkon. Te már  elhagytad ezt a  hajót félig, nem szükséges visszaesned a gyomrába. Inkább dőlj ide és aludjunk. A holnapi nap hosszú lesz és megpróbáltatásokkal teli. - A vállamra rakta a fejét,csak ezután szólalt meg.

- Van valami terved? 

- Ismersz. Nekem mindig van tervem. - Így aludtunk el. Hárman. Egy kanapén,ruhában, kényelmetlen pózban, mégis kényelmesen.

(Másnap reggel)

A telefon szüntelen csörgése lassan,de annál erőszakosabban kezdett el kirángatni az álmaim közül. Nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom elkezdeni ezt a hosszú napot és ami ennél is fontosabb, nem akarok kimászni ebből a kellemes melegből. Várjunk csak... Kellemes meleg? Lassan nyitottam ki a szemeimet és az első, amit megláttam egy széles váll, lejjebb néztem és egy puha, szőrös takaró széle éppen a vállamnál élte ki bolyhos mivoltját. Mégis mikor...? Shiroki megfordult és álmában magához ölelt, szinte már folytogatott. Tora. Biztos felkelt valamikor... Amúgy is, hány óra van már? Olyan érzésem van, mintha sietnem kellene.

- Reggel 7 van, nemsokára itt lesznek értünk. - Tora halk hangja ütötte át a csendet. Fentebb kúsztam így Shiroki kezei a derekam köré szorult. Fent van... A szorításából ítélve pedig nem tetszik neki a távozás gondolata.

- Be szeretnék nézni az iskolába is.

- Miért akarnál te ilyet? - Tora hitetlenkedve nézett rám, mivel tudja, mennyire utálok bejárni.

- Van egy két dolgom még bent. - Kitérő válasz. Nem akarok elindulni, nem akarom Shirokit itt hagyni és nem akarok egy hisztis Murasakibarával találkozni, amikor visszajövök. Ezek mind nem hiányoztak a tortúrához, ami ellőttünk állt. A húgom maradandóan kétkedve és hitetlenkedve nézett rám, majd egy pillanat alatt enyhe düh lobbant fel a szemében.

- Vele akarsz találkozni, igaz?

- Nem mondhatnám. Inkább csak késleltetni akarom kicsit a poklot. - Elnémult. Egy ideje nem tudtunk járni, így szinte biztos, hogy jobban ki leszünk hajtva, mint általában. Shiroki úgy ugrott fel  a kanapéról,mintha égett volna alatta minden és a lendületéből mit sem veszítve elhagyta a szobát. Lehajtottam a fejem. Sejthettem volna, hogy érzékenyen fog reagálni. Mindig is gyűlölte azt, ahogyan magunkból mindent előhozunk, szinte már erőszakosan, hogy nehezített cipőt és súlyokat hordunk, szinte mindig. Gyűlölte az egész hercehurcát és környezetet mert pontosan tudta milyen kegyetlen. Yamit a maga módján szerette, mivel bárhogy nézzük őt nehéz nem szeretni...Az ottani családunkat és szorosabb kört is kedvelte, de irtózott minden szörnyetegtől és széttagoltságtól. Az Angelsről sokmindent el lehet mondani...de azt nem, hogy kevés szörnyeteg bújna meg az intézmény falain belül. Állandó célpontok vagyunk,  talán azért mert ha kell, bérgyilkosokat termelünk ki vagy, mert a számítástechnikai részlegünk könnyű szerrel feltöri a NATO-t. Nincs olyan amivel ne foglalkozna az iskola alapítója. A legtöbb különleges gyereket is begyűjti...és segíti őket. Nem olyan X-MEN szerű módon, vagyis általában nem. Bár a tanáraink egy része nem olyan kedves, mint a drága X professzor legcudarabb embere. 

-Yuki? - Tora hangja rángatott vissza- Ha be akarsz menni...talán szólnod kellene a váltásnak és a fuvarnak is, akik már kint téblábolnak az ajtónk előtt. Éreztem, ahogy megrándult az arcom.

- Beszélek velük. – egyenletes léptekkel indultam meg a kocsibejáró felé. Megigazítottam a ruhám, és megálltam az ajtó melletti kisszekrénynél. Még év elején bedobtunk ide egy parfümöt, számítva ez ilyen lehetőségekre. Fújtam magamra egy keveset. Vajon Atsushi nagyon haragudni fog? De végül is..mit érdekel az engem? Nem az a típus, akit túl nehéz lenne megbékíteni és nem is bonyolult rájönni, hogy mivel. Felesleges aggódnom. De akkor mégis miért…akarok ennyire bemenni? Tora a maga tapadós módján követett, egészen ki, de amint meglátta a váltásunkat felragyogott az arca.

- Leo-chan, Aka-chan! Oh my fucking God, de rég volt! – szinte már repült a lány felé. Lepacsiztak, akár és Akaneval szinte azonnal durozsolni kezdtek. Leonardo apró mosollyal elindult felém, de pár centivel előttem megtorpant és hirtelen meghajolt.

- Szép jó napot, drága hölgyem. Ragyogó jelenléte ismét gyógyír túlhajszolt szívemnek s lelkemnek. – sunyin nézett rám, miközben a kezét előre nyújtotta. Zöld szemei a legalattomosabb kígyót idézték. Balszerencséjére, imádom a kígyókat.  Lassan felemeltem a karom, mire ő megragadta és egy lágy csókot lehelt a kézfejemre. Hideg mosolyt villantottam rá. Mindig is ilyen volt. Franciaországból szedték össze egy utcáról. Tényleg olyan volt, mint egy kígyó. Elbűvölt, elérte, hogy leengedd a védelmed majd lecsapott. Kegyetlenül, akár egy királykobra. Senkihez nem hűséges magán és talán Yamin kívül. Ez pedig bőven elég.

- Rég volt. Leonardo. Mégis miért téged küldted egy ilyen egyszerű feladatra?  - Mindig a bonyolultabbakat kap, amelyek hosszabb idejűek. Ha ide küldték, azt jelenti, hogy vagy nagyobb a veszély, mint gondolták, vagy nincs elég képzett ember otthon.

- A királynő utasított, én pedig repültem a drága ketrecbe zárt cicuskámhoz. Hát ennyire nem értékeled a fáradozásaimat? – a szívéhez kapott, és kerek szemekkel bámult rám. Még így könnycseppet is kicsikart.

- Nem mondanám, hogy nem értékelem. Kielégítőbb, hogy biztos lesz a védelem. – egy pillanat alatt megváltozott. Üres, mégis valahogy dühös és lesajnáló tekintettel nézett le rám.

- Hát ennyire közel került hozzád az a lila…- egy pillanatra elhallgatott - semmire kellő?- látszott rajta, hogy sokkal rosszabbra gondolt.

- Inkább csak szeretem a feladataimat teljeses pontszámmal, hibátlanul befejezni és egyébként sem hiányzik Shiroki nyakába több probléma. – Egymás szemébe néztük. Tökéletesen megértheti ezt a részét.  A maximalizmusom szinte legendás. Soha nem veszítek semmiben, mindenben a tökéletességre hajtok. Azt is tudta jól, hogy mennyire ragaszkodom Shicchanhoz és hogy ha csak egy pillanatra is felmerülne az, hogy baja esik a saját nemtörődömségem miatt, mindent szétvernék. Ismét visszatért a mosolya.

- Ez a beszéd hercegnőm. – megfogta egy hosszú hajtincsem és közelebb lépett- Tudod jól, hogy a mi fajtánk nem keveredhet mással. Nem érdemeljük meg a napfényt, amit a pipogyák élveznek. Túl unalmas lenne a te drága fejecskédnek a normális élet. – Egy test melegét éreztem meg magam mellett.

- Sorewa-sorewa, Leo-kun. Rég nem láttuk egymást. – Shiroki jókedvű hangja szinte harsogott. Leo hangosan nevetésben tört ki.

- Áh és meg is jött a drága véráruló hercegecske, kinek semmi nem szent. – a köztük lévő feszültség időnként régen is feltűnt. Nem azt mondom, hogy nem kedvelték egymást, csupán olyan erkölcsi és etikai ellentéteik voltak, amiket senki nem tudott megoldani. Mégis a kapcsolatuk a teljes őszinteségen alapult, így nem mondhatom azt, hogy utálják egymást. – Bár nem tudlak hibáztatni. Valakinek ennek is kell lenni.- Elengedte a tincset és hátrébb lépett. Shiroki elém lépett, majd szinte alig észrevehetően megfogta a kezem és megszorította. Néha nagyon aranyos ahogy próbál védeni. Bár hiába.

- Nekem ennél a hercegnél nem kell jobb. – jegyeztem meg picit szórakozottan. Shiroki a füle tövéig elpirult és sokkal nyugodtabb lett. Na igen…a szavak ereje. Akane szinte ugrálva állt meg előttem, a hátán Torával.

- Nyugodtan mehettek, majd mi uralni fogjuk a helyzetet és mindent a kezünkben tartunk. – Úgy nézett rám, mint egy lelkes őrzővédő, aki várja, hogy a gazdája megdicsérje. Megsimogattam a fejét.

- Mielőtt elindulunk, bemegyek az iskolába. Még van pár dolog, amit el kell intéznem. – két döbbent piros szempár és egy semmit mondó zöld bámult erre a kijelentésre.- Nem hiányzik, hogy a védencetek csupán gyermeki dacból vagy dühből nektek menjen. – Elfogadóak voltak. A két lány továbbra is kicsattanó jókedvvel indult meg a kocsi felé. Egymás szavába vágva magyaráztak valamit egy új, házi készítésű fegyverről és a hatótávolságról, majd sportról és a legjobb eredményükről. Kellemes háttérzaj. Mindig is furcsák voltak a luxus kocsik, amik az új családommal és iskolámmal jártak. Túl kényelmesek voltak, idegesítő üzenetet hordozott már a jelenlétük is.  Az iskola már lassan szállingóztak az emberek. Shiroki szinte kiugrott a kocsiból és kisegített. Hátranéztem.- Nem szükséges bejönnötök egyelőre. – ezzel rájuk csaptam az ajtót. Shicchan mellettem fuldoklott az elfojtott nevetéstől.

- Megnézném annak a szerencsétlennek az arcát.

- Remélem, hogy ezzel Leonardora célzol és nem a lányokra. –jegyeztem meg szinte szurkálódva. Összeborzolta a hajamat és elégedetten nézett le rám.

- Ők inkább hasonlítanak egy pajkos kölyök kutyához és egy nyughatatlan cicához. – halkan nevetni kezdtem. Pontosan olyanok. Lábak dobogása, halk mormogás, édes illat. Megjött az óriás.

- Miután végeztem megkereslek. – némán bólintott és elsuhant a tanári felé.

- Yukichiin. – Nyávog már a lelkem… Kedvtelve néztem fel rá. Átdobta az egyik kezét rajtam és maga elé húzott. A fejemre támasztotta a fejét és a hajamba dörgölőzött, mint egy macska – Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Haza akarok menni. - Nyávogott hisztizett, de közben egy tapottat sem mozdult.

- Atsushi… Indulnunk kell a terembe. Le kellene pakolnod a reggeli meeting előtt. – higgadtan szóltam rá, de azért ilyenkor úgy felröhögnék. Komolyan. Mi ez ? Mi ez a groteszk helyzetek sorozata amibe mindig bele kerülök? Miért akarom nyugodtan itt hagyni? Miért nem tudom leszarni magyarán, hogy mit gondol ez a tökkelütött lila probléma halmaz? Mindegy. Nem érek rá gondolkodni. Nincs rá időm. Most nincs. Hirtelen újra elkaphatta a csomaghordók ősi ösztöne, mivel felkapott és elindult a terem felé.

- Ebédet akarok.

- Hai,hai.

- Nem akarok menni.

- Hai,hai. –most komolyan. Ha Leo így jött volna be, egy romhalmazt találtam volna a suli helyén. A munkálatok tuti hónapokig tartottak volna.

- Meg akarlak enni.

- Ha- Várj. – Nem. Nem vagyok ehető. – felfújta az arcát.

- Azt hittem nem figyelsz.

- Hinni a templomban kell. Ott is az első két sorban. –  Látszott rajta, hogy megsértődött. Furcsa fény gyulladt a szemében. Feljebb tolt majd hirtelen a vállamba harapott. Kicsit felnyikkantam. Na. Na de na. Vissza kézből nyakon vágtam.

- Viselkedj. – szóltam rá szigorúan. Nem mondanám, hogy rossz volt, de azért az önuralom nagy erény.

- Tshe. -  látszott rajta, hogy nem akarja, annyiban hagyni, de a terembe érve lerakott a helyemre és várakozóan nézett rám.

- Irány. – ledobta a cuccait és elindult. – Atsushi. – megtortpant. – Mire vissza jössz nem leszek itt. Van egy kis adminisztratív dolgom. – hátranézett és bólintott. Tudom, ha így fogalmazok félre érti és azt hiszi, hogy csak az első órán nem leszek jelen. Tudom hogy túl naiv. Megvártam, amíg elhagyja a termet és elindul a tornaterem felé. Az ő lépteiben mérve…nem kell sok idő. Amint biztonságba távolságba ért, felálltam és elindultam. Ruganyos, gyors léptekkel Shiroki felé. A tanári előtt állt. Ő is megindult felém és megölelt. Erősen magához szorított.

- Vigyázz magadra. Kérlek… Egyben gyere haza és ne húzd ki senkinél a gyufát. – motyogva szólalt meg magyarul. Oda kucorodtam hozzá.

- Nem ígérem meg, de próbálkozni fogok. Minden rendben lesz. – még egyszer utoljára megöleltem és eltoltam magamtól. Megfordultam és vissza sem nézve megindultam kifelé. Az ajtónál Leoék jöttek szembe. Fekete egyenruhában.

- Vigyázz magadra Hercegnő. – Leo szemében némi aggódás volt.

- Mindent bele, Neko-sama. – mosolygott rám Akane, de nála sem volt minden rendben. Ezek szerint VELE leszek össze zárva. Büszke, egyenes tartással haladtam tovább. Enyhén bólintottam.

- Számítok rátok. – Gyorsítottam a lépteimen. Ha így fogom folytatni le fogok bukni. Az autó közel parkolt.  A sofőr kinyitotta előttem az ajtót, lassan becsusszantam Tora mellé, aki magába roskadva ült az egyik ablaknál. Mellé csúsztam és megszorítottam a kezét. Irány a pokol, tornáca. A Pulgatórium maga.