Egy év vége

Végre ez a horribilis év a vége felé közelít... Valahogy... mégsem érzem olyan különlegesnek a mai napot.Na de mi is történt idén?Jóformán semmi jó :'D  Minden ami elromolhatott elromlott. Barátok mentek el,kötelékek lazultak meg.De a 2016-os évben a blognál is voltak mérföld kövek.

Átléptük a 10.000-es megtekintést. 

Aminek nagyon örültem. Végül is 6 éves már a blog :')

Az idei évben a többihez képest elég sok bejegyzés született , szám szerint 56. 

Próbáltam minnél több tartalmat adni, ami érdekelhette az olvasókat. Ezzel célt is érttem és nem is. A látogatók száma igaz, hogy nagyjából megnőtt.... de ezen kívűl semmilyen aktivitás nem volt. És ez a mostani szavazáson... kicsit kiverte a biztosítékot....több mint százan nézték meg a bejegyzést és a látogatás is stabil volt...de 3 (!!) ember vette a fáradtságot, hogy ráklikkeljen valamire. Hogy elmondja, mit szeretne olvasni, minek örülnétek. És...ez fájt. De bitangul.

Mert rengeteg időt öltem bele...főleg az idén. Versek, fanfic,novella.... és semmire sem kaptam semmit. De még csak a fb oldalt se likeolta senki... 

Komolyan megtört bennem valami. Fel akartam hagyni mindennel...az írással,a blogolással, a mindennel. 

Így egy kicsit...nem tudom. Még mindig nagyon közel állok hozzá, hogy abba hagyjam, de a Geeky space-t nem hagynám ott... Mert oda azért kevésbé személyes dolgok kerülnek mint ide.

Pedig testvér oldalam is lett... és ez picit furcsa, mivel eddig itt mindent magamban csináltam. Egyedül voltam itt, néha voltak kommentek, de nagyon nagyon elvétve. 

Nem túl vidám utolsó bejegyzés az évre, ugye? De... ha más nem le szerettem volna írni. Hogy ne tűnjön hirtelennek, ha mégis abba hagynám. 

Nem tudom, hogy mit kellene tennem....

Komolyan az idei évben, ha nem lenne tartásom már rég felakasztottam volna magam az első cseresznye fára. Még nem tudom megszakítom-e a blogot....Majd jövőre eldől. A következő 2 hónapban vizsgák lesznek szóval lesz időm gondolkodni....Még mindig nem azért írok, hogy "híres" vagy faszom tudja mi legyek, viszont a pár embertől aki itt jár...szeretném, ha kommunikálnátok gyerekek. Mi jó, mi nem, mi legyen, miben kellene fejlődnöm, mik tetszenek miért. Igazán szeretem hallani az emberek véleményét...történetét. 

És ez most hiányzik minden rétegben....és igazán feltöltő hatása lenne... Tudom amúgy, hogy jóformán mindenki arra, számol, hogy valaki más kommentel, valaki más véleményt nyilvánít,de...az más véleménye, továbbá mivel mindenki másra számít, végül senki nem csinál semmit...

Na de mindegy. Ez egy esemény dús, negatív év volt. 

De abban jó, hogy sokat fejlődtem, megteremtettük a Geeky Spacet, elkezdődött a Purple Giant and Sarcastic Snow White, ami felkerült wattpadta is, ahol csodák csodájára kaptam kommenteket, az egyetem is döcög előre. Minden halad. Minden változik és végre ez a hangya anya baszó év is tova száll~

Végül pedig...Boldog új évet mindenkinek,aki erre téved :)

Karácsony vásár képekben (Vlogmas)

Szavazás

Sziasztok~
Oldalra kikerült egy szavazási lehetőség amiben eldönthetitek,hogy mit szeretnétek látni a Blogmas keretein belül :)
Elég sok fajta lehetőséget megadtam és többre is lehet szavazni :)
Remélem, hogy jelzitek minek örülnétek :)
Ha valamilyen plusz ötletetek van kérlek jelezzétek kommentben~
Amire nem szavaznak nem kerülnek megvalósításra.

Az erőm nem sok, ellenben kevés (Blogmas 1 )

Mindenkinek vannak nehéz időszakai, momentumai. Komolyan, ki nem érezte már úgy, hogy faszom az egészbe, felcsapok kalóznak?
Én újra és újra ide jutok egy ideje. Mert igen, vagy hogy minden ellened fordul. A közel múltban már kezdtem így egy bejegyzést és akkor úgy éreztem, hogy nem lehet rosszabb. Dee lehet. Soha ne mondja senki, hogy nem lehet rosszabb, mert az élet megmutatja, hogy tud ám kreatívabb lenni.
Mert a jó és a rossz dolgok mindig fokozódhatnak.
Az igazat megvallva, elvesztettem a céljaimat. Csak ültem és nem tudtam semmi pozitívat vagy épp jót írni, ami egyre jobban kikészített. Kikészít. Egy ideig még tudtam húzni a Geeky Space-szel, de már oda sem megy úgy igazán. Nem azért, mert nem akarom. Egyszerűen... elfáradtam lelkileg és testileg  és nincs miből erőt merítenem, semmire sem kapok reagálást és minden mellett...higyjétek el jól esne.
Na de mi is vezetett el eddig? Konkrétan minden szét esett. Nagymamán kórházba került, anya megsérült, áram rázott meg, szétment a térdem és valahogy nem találom a boldogságot és az ösztönzést. Minden nappal egyre nehezebben kelek fel, a sok vita, a pozitív megerősítés hiánya...minden téren nehéz. Persze tudom, hogy ez az élet rendje és ez mutatja, hogy felnövünk... De szerintem ez így nem fair. Több részről sem.

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem írni itt a bloggeren egy nagyon színes, aktív közösség volt tele élettel és tehetségekkel. Most meg...csend és hulla szag. És a héten komolyan mondom ez volt a tető pont. Blogokat kérnek fiatalok. Elkezdett,kreatív dolgokat/ helyeket. Értem én, hogy sok téren hanyatlik a kreativitás...de hogy neked áll egy 13 éves picsa kezdemény, hogy add neki oda a te munkád jóformán, mert nek frissítetted x ideje... Hát egy élmény volt . 

Tehát minden torlòdik. Elveszik. Elveszem. Elengedem. Elengedtem.
Komolyan ennyi barátot elveszíteni 1 év leforgása alatt karrier. Pedig mindegyik nagy szavakat használt. Olyasmiket mint az örökké.
Mindezek után elgondolkodtam... Vajon... hiányozna valakinek, ha abba hagynám az írást? Vajon... lenne olyan aki azt kívánja, hogy bárcsak ne tettem volna? Vajon ha eltűnnék mindenki életéből hagynék valamilyen űrt?
Ilyen gondolatokkal küzdök...Mert mindenki kap valami pozitívat...mindenki felfelé halad az életében én pedig lentről figyelem őket egy másik világból, ami fekete,vörös, szürke... és tele van démonokkal.

Emiatt nem volt mostanság bejegyzést. Próbáltam ebből kijönni. Néha sikerrel.
Mert amúgy... lett egy testvér oldal, aminek a linkjét oldal megtaláljátok.
Emellett kikerült a Geeky Space linkje is.
Érdekes volt így elkezdeni a blogmast....De ezt.. valahogy össze kellett magamban szednem, hogy szembe tudjak szállni a problémával vagy legalább tisztában legyek vele.
A blogmasról:
Mostantól megpróbálok minden 1-2 nap valamilyen típusú bejegyzést hozni egészen karácsonyig. Hasonló, mint a vlogmas...csak blogmas^^ Megpróbálok vidámabb témákkal jönni és őszinte kíváncsisággal várom, hogy milyen bejegyzésekre lennétek vevők.

Purple Giant and Sarcastic Snow White special (pt1)

Fáradtan figyeltem az elől kicsattanó formában lévő Shirokit. Éppen a kirándulás részleteit ecsetelte úgy, mintha a legjobb dolog lenne ezen a kerek világon. Már a nézésétől elfáradtam. Lelógattam magam mellett a karom, és rásandítottam a mellettem ülő Murasakibarára. Hidegen hagyta az egész, de azért arra nézett, hogy fent tartsa a látszatot. Okos. Mélyet sóhajtottam. Muszáj nekem oda menni? Onsenbe úgysem megyek a többi… élőlény kategóriába esett szukákkal… És csak pesztrálnom kellene mindenkit. Nem akarom. Hátrahajtottam a fejem és elkezdtem a plafont kémlelni. Ismét kiszökött egy sóhaj a számon és ekkor megéreztem, hogy valaki ujjaim közé csúsztatja sajátját. Hatalmas, férfias kézfej volt, ami furcsán puha és kemény ujj begyekkel rendelkezett. Egyetlen egy embernek van ekkora és ilyen tapintású keze. Ismét ránéztem a lila óriásra, aki enyhén elpirulva ugyan, de ugyan úgy előre nézett. Lenéztem összekulcsolódott kezünkre. Kedves tőle, hogy fel akar vidítani. Egy gyenge mosoly költözött a szám szegletébe. A maga módján nagyon is törődő ez az óriás, csak ki kell nála ezt érdemelni vagy fel kell annyira piszkálni, hogy úgy érezze kötelessége. Én jelenleg nem tudom milyen identitással csinálja, de örülök neki.  Kivételesen. Picit vissza szorítottam a kezét és a mutató ujjammal megsimogattam az elérhető bőrét. Így jobban belegondolva őt szívesen megnézném miközben elmerül a melegvízű forrásban. No majd meglátjuk mi fog ebből az egészből kisülni.

Az óra végén mindenki vidáman csacsogva indult haza várva a holnap reggeli indulást. Murasakibara azonban tétovázott. Legalábbis abból, hogy ott állt mellettem, mint egy oszlop erre következtettem.

-Yukichin

-Igen?

-Holnap te is jössz?

-Lehet.

-Jössz. – döntötte el magának egy pillanat alatt. – Mellettem fogsz ülni. – felvontam egy szemöldököm.

- Mégis honnan veszed azt, hogy be fogok melléd férni? Mert a te méreteiddel jobbik esetben pont beférsz egy normál helyre.

- Megoldjuk.

- Persze persze. Menj haza, pakolj össze. Este még  felhívlak, hogy mindened bepakoltad-e. – Egy ideig feszülten nézett, majd hirtelen megsimogatta az arcom és elment. Mi járhat ilyenkor ennek a fejében,te jó isten… Ketten maradtunk a teremben Shirokival.

- Jól összebarátkoztatok. – jegyezte meg picit csalódottan .

- Mondhatni.

- Miért nem akarsz jönni? – miért is..? Nem érzem magam kényelmesen ezekkel. Nem akarok plusz problémákat.

- Fáradt vagyok és nem akarom a szabad időmet ezekkel tölteni.

- Tudod jól, hogy ez kötelező program.

- Lehet, de ha valaki véletlen beteg lesz azzal  nincs mit tenni.

- Mivel tudnálak rávenni, hogy gyere?

- Miért akarod, hogy menjek?

- Régen kirándultunk együtt… Hiányzol. Ez az iskola minden időnket elveszi. – Látszott rajta, hogy nagyon  elkeseríti a helyzet. Hjajj…

- Ha elmennék… Akkor meg kellene ígérned, hogy nem fested be a hajad és valamikor csak ketten elmegyünk arra a mit tudom én milyen matsurira. – morogtam magam elé, szinte már duzzogva és morcosan.  Az arcán a tökéletes döbbenet volt az úr. Nem mondott semmit, csak pár lépéssel elém került és szorosan megölelt. – Hiányzik az én Shirokim… - Még szorosabbra fonta az ölelését. – Amióta befestetted a hajad…. Egyre kevesebbet megyünk bárhová. Egyre több normálisnak titulált barátod van és már nem korcsolyázol velem. – Tudtam, hogy a szavaim fájnak neki. De azt is tudja, hogy igaz amit mondok. Régebben sokkal több időt töltöttünk együtt.

- Sajnálom. – remegett a hangja, a válla, az egész teste. Sírt.

- Van is mit. – lassan kezdtem el simogatni a fejét, mint ahogy ő tette kiskoromban velem.  – De nem baj. Elfogadom. – Ez olaj volt a tűzre.

- Sajnálom. Sajnálom sajnálom. -csak hajtogatta miközben egyre jobban szorított.

- Shiro…menjünk haza, rendben? – Kicsit remegve bólintott és össze szedte magát. Össze szedte a cuccaimat majd kézen fogva elvitt a tanári elé, ahol alig töltött pár percet és máris újra mellettem volt. A kocsiban mindent behajigált és úgy indult meg mint akit puskából lőttek ki.  Otthon egyenesen a garázsba parkolt, kipakolt, majd várt. Kikászálódtam a kocsiból és mint aki ezt jelnek vette megindult befelé. Ezúttal tartottam vele a lépést, ami látszólag örömteli volt számára. Mindent levágott a konyha asztalra, felkapott és ledőlt velem a hatalmas kanapéra. Ismét csak szorított.

- Nem  vettem észre. – szinte esdekelve ejtette ki a szavakat. – Én… változatlanul azt akartam, hogy boldog legyél. Mellettem. Ezért akartam normális barátokat, normális életet kialakítani, hogy kérvényezhessem… azt, hogy nálam lehess…Mindig. – Picit meghökkentem, észrevette. – Természetesen szeretem a bátyám, tisztelem, de soha nem gondoskodott rólad… Az Angels pedig munka hely nem otthon. Szerettem volna egy otthont teremteni.. Ezért vettem itt lakást… ezért kezdtem el dolgozni. – csendben maradtam. Hozzá dörgöltem a fejem.

- Miért itt?

- Mert szereted a havat… Itt sokat esik. Így egyszerűbb lett volna folytatnod a korcsolyázást. – Kár lenne tagadni. Meghatódtam. Most én másztam rá, mint egy maki. Így maradtunk. Némán. Kettesben. Azt sem vettük észre , hogy besötétedett. Tora érkezése sem tűnt fel. Egészen addig, míg a vacsora kellemes illata töltötte be a házat. Shiroki velem együtt ült fel, az ölében költöztetett át a konyhába, ahol a csend nem tört meg. Meghitt volt. Nyugodt. Még Tora is elcsigázott és higgadt volt. Furcsa. Miután végeztünk mindenki átvonult a nappali, ahol kihúztuk a kanapét, hogy mindenki elférjen és beraktuk a Hobbitot. A felénél Tora már hortyogott ezért Shiro kikapcsolta, én pedig a házi telefonunk után tapogatóztam a kis asztalon. Fel kell hívnom azt a bolondot. Gyorsan tárcsáztam és már ki is csengett.

- Haai. – türelmetlen, sértett fáradt hang szólt bele.

- Atsushi? – kérdeztem rá picit búgva. Nyelt egyet.

- Yukichin? – kérdezett vissza látszólag semmit mondóan.

- Yepp.

- Miért hívtál?

- Megígértem nem? Mindent bepakoltál? – kedves hangszínt sikerült megütnöm.

- Igen. Yukichin?

- Biztos? Kendő, fogkefe, fog krém, ruhák és alsónemű? –  Az utolsónál , már a fejét is elég elképzelnem a vigyorgáshoz .

- Igen. és te Yukichin? – kicsit erőteljesebben kérdezett vissza.

- Hmm.. mármint , hogy bepakoltam-e?

- Igen.

- Egyáltalán nem. – pár másodperc döbbent csend következett. Shiroki ezt a pillanatot választotta, hogy nagy duzzogása közben megharapjon. Ujjaimat belevezettem a hajába és egy kicsit meghúztam. Már látszódott a fekete festék kopása. – Shiroki ne harapj. – duruzsoltam neki, de azért.. már csak a hecc kedvéért is a telefon közel maradt.

- Yuki… Nem úgy volt, hogy most csak egymásra figyelünk? – elvigyorodtam. Olyan ördögi tud lenni néha…

- Yukichin?! – dühös Murasakibara úgy dönt nem lehet ignorálni. Vicces.

- Igen?

- Átmehetnék most?

- Miért is?

- Csak úgy.

- Nem . Holnap korán indulunk, szóval nemsokára feküdj le és reggel találkozunk. –  Ezzel talán még idegesebbé tettem.  – Pakolj be szépen, mindent ellenőrizz le jajj és ne feledkezz meg az édességekről sem. Nem hiszem, hogy kibírnád azt a két napot azon a koszton amit adnak. És a pénztárcádnak is kellemesebb lesz, ha otthonról viszed. – morog. Mint egy kutya és egy medve keveréke. Bár külsőleg… Inkább egy lila zsiráf.

- Nem akarok lefeküdni. Beszélni akarok veled. – Shiroki eddig bírta . Kikapta a kezemből a telefont és egy ördögi mosolyt varázsolt az arcára.

- Gomenee Murasakibara-kun. Az ÉN ShirayukiM velem van most elfoglalva. Majd holnap beszélgettek- Bye byee~ - és ezzel levágta a telefont és kikapcsolta.

- Tisztában vagy vele, hogy ezzel mennyire felhúztad?

- Hát persze. De még a kis agyába se foganjon meg az a gondolat, hogy elvesz  tőlem. – felkacagtam és az orrához dörgöltem a sajátom. Ez az a Shiroki akit megismertem, akit szerettem. Mosolyogva, egymáshoz bújva feküdtünk vissza feltöltődni. Valahogy ez a kirándulás… fárasztónak és viccesnek ígérkezik.

( Atsushi Murasakibara)

Idegesen topogtam a busz előtt. Mindenki elkerült. Nem tudták, hogy mi a bajom, de azt, hogy van már messziről. Yukichin este… És Shirochin… Rokonok. De Shirochin direkt azt, mondta, hogy az övé. Pedig tudja, hogy magamnak akarom. Yukichin pedig ellene nem lépett fel. Nem kérte ki magának azt, hogy azt mondta, hogy hozzá tartozik. Bezzeg amikor én mondtam…  Felháborodott és még utána cserkészhettem napokig, mert játszott velem, mintha… én lennék a préda. Annyira felizgatott akkor a szája sarkában lévő pökhendi mosoly, hogy sokszor kerültem közel ahhoz, hogy leteperjem. De valahogy mindig elmaradt. Tegnap pedig… Shirochin megharaphatta és ami ennél felháborítóbb én nem! Egész este forgolódtam és elsőnek érkeztem ide. Nemsokára indulás és ők… még sincsenek itt.  Sehol. Ebben a pillanatban fék csikorgás hallatszott. Yukichinék kocsija fékezett be, a tanári parkolóba. Shirochin jóformán kiugrott kiszedett mindent és átrohant a másik oldalra ajtót nyitni, ami még sikerült is. Yukichin szinte kilibbent a kocsiból. A haja egyenes, fehér mint a hó, macskás harisnya ,rövid szoknya és macska füles kalap volt rajta. Mindehhez egy fáradt mégis éles sárgás tekintet társult.  Ahogy meglátott biccentett, de nem jött oda. Szorosan maradt Shirochin mellett.  Mégis mi történt kettejük között?!

(Shirayuki Kagamine)

Látszott Atsushin, hogy egyre idegesebb és idegesebb. Szórakoztat volt nézni és okozni, de meg kell majd valahogy jutalmaznom, mert még nem tépte le senki fejét és nem is rohant ide balhézni. Ezalatt a rövid idő alatt nagy fejlődést produkált, amire büszke vagyok. Viszont a viselkedése még mindig olyan, mint volt. Olyan… Murasakibarás… El kellett fojtanom egy mosolyt. Mire észbe kaptam már a buszra szálltunk felfelé és Atsushi is felvergődött az első között. Úgy gondoltam, megvárom míg a vége is felmegy és ha marad üres hely szépen leülök. Persze. Így gondoltam én, a naiv.

-Engedjétek fel Yukichint! – jött egy morcos hang a busz belsejéből, mire a pornép ketté nyílt előttem, mint Mózes előtt a tenger. Egy apró sóhaj kíséretében felkeveredtem és megláttam a leghátul helyet foglaló lilaságot, aki türelmetlenül terpeszkedett a hátsó ülés soron.  Úgy nézett felém, mint aki mentem felfal… Uram isten. Mire vállalkoztam ezzel a kirándulással?

Erdő

Sötét erdőben halvány izzók derengenek.
Emberek élők s félholtak kóborolnak benne.
Nem tudják már,hogy kik is ők valójában,
információn élnek s lassan elsorvadának.
Egy gyönyörű balerina pörög forog közöttük,
mégis oly elveszett ő is, elzüllött.
Voltak olyanok akk a tudást szomjazták,
s könyvek százait,ezreit falták.
De bőrük elvékonyodott, szellemük eltűnt,
míg végül ők is csak az árnyékokat gazdagították.
A léhaság is felütötte a fejét a sötétség erdejében.
Az asszony, kinek gyermeke sír, nagyon érdektelen.
Az arcok összeolvadtak,nincs igazi személyiségük.
Csak vannak, s lassan elveszik a zord lelkük.
Egyetlen egy arc lelhető fel ebben a kifordult világban.
Egy apró gyermek, kinek még nincsen önző vágya.
Mindenki egyforma s eltévelyedett, nem élvezik az életet,
nem is tudják, hogy a halál vas marka nagyon is közeleg.
Őt nem fogják  érdekelni a társadalmi rangok,titulusok.
Remélhetőleg túl fog látni az arctalan üres bábukon.
Az erdőben melyben izzók ezrei köpik a fényt,
oly sötétség honol, amin nem hatolhat át valós fény.

Torzó

Háborúk dúlnak a földön, a vízen, városokban ,falvakban, közösségekben és emberekben. Vér borítja a földet, szennyezi a vizet. Emberek fordulnak ki és kiáltanak fegyver és halál után. Nem fogadják el egymást. Felhozzák oknak a vallást, a bőrszínt, a mentalitást, a személyiséget, az összeférhetetlenséget, de ez mind  csak mondva csinált indok.  Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le. Lázasan. Gyorsan kapott el álom, mintha csak arra várt volna, hogy a fejem lekerüljön és ezt engedélynek véve elrabolja a tudatom. Hideget éreztem a talpam alatt.

Állok. Álmodom. Kinyitom a szemem és egy múzeumban vagyok  Fáradtan nézek körül. Háborús képek…Sebesültek, épek együtt és külön. Fronton és otthon. Nagy betűkkel hirdeti felül a kiállítás nevét; Háborúk, hősök és szerencsés visszatérők. Milyen bolond név… Azt sugallja, hogy egy háború lehet szerencsés vagy épp jó és hősies. Nagy szavak, hogy bevonzzák a népet és megmutassák azt, hogy milyen tökéletes háborúkat vívnak nemes célokért és az ott lévők önként dalolva, sőt boldogan vetik magukat a csatába az országukért. Végig néztem a termen. Mindenki a véres képeknél állt, vagy az olyan visszatérteknél, akiknek amputálták valamilyüket és mankóra támaszkodtak vagy épp felpróbálták a művégtagjukat. Mindenki fentakad az ilyeneknél és csoportokba verődve sajnálják őket, mintha… ezzel megoldanának mindent és a helyzet javulna. De azoknál a képeknél,ahol épp emberek állnak szinte senki sem időzik el. Pedig azok is sötétek, sőt van amelyik olyan megtörtséget, céltalanságot áraszt, hogy így, tompult tudattal is beleremegek. Hirtelen dohos hullaszag kúszott az orromba. Megremegtem. Itt van.. De..hogy kerül ide? Mély levegőt vettem. Nem láthatja meg, hogy félek, vagy mindennek lőttek. Már az elején. Halk, gúnyos kuncogás. Igen, ő a démonom, a lidércem.

- Mi van kölyök? Máris félsz?

- Nem mondanám. Csak nem számítottam rád. – lassan néztem oldalra. Oszlóban lévő velem egy magas lány állt, korom fekete szemekkel. Hosszú haja összekuszálódva csüngött és mindezek ellenére fényes, gunyoros, elégedett mosoly honolt kerek, valamikor kedves arcán.

- Nyugalom. Ez alkalommal nem én foglak megölni, sőt azt is meg tudom ígérni, hogy testileg semmi bajod nem lesz. – kirázott a hideg. Minden rémálmom megtestesítője állt mellettem.

- Ez megnyugtató. – Válaszoltam gúnyosan. Zengően felkacagott.

- Majd ezek fognak megölni újra és újra. – mutatott az emberek felé. – Jól figyelj. Mit látsz ott? – a terem széle felé intett egy apró kép felé, ami előtt egyetlen egy lány állt, sötét ruhában. A képen egy katona volt a kisfiával, megtört arccal, úgy állt, mint egy felfüggesztett marionett bábú. Szinte mindenki elsuhant mellette, vagy épp pár másodpercet szánt rá, mintha ez nem lenne szomorú. – Vicces ugye? Ennyi ember közül egyetlen egy ragad fent azon a képen.

- Nem mondanám, hogy vicces inkább szomorú és túl emberi.

- Pff – szinte már fuldoklott a nevetéstől a lidérc – Mi az, hogy túl emberi? Létezik olyan?

- Persze. Szerintem ezzel te is pontosan tisztában vagy. – Elém lendült és széttárta a karjait.

- Az emberek kapzsik és önzőek, de ez teszi őket emberré. Sopánkodnak, nevetnek, sírnak és azt hiszik ezzel minden jobb lesz, hogy az érzelmi katarzis megoldja a piti dolgaikat. A háború nekik az élet velejárója. Sajnálják azok a szerencsétleneket, akik megsérültek, míg ők sokszor örülnek, hogy túlélték vagy épp fordítva. Ott akartak maradni a társaikkal a porban. De így is, tudod, mi a legviccesebb? Találd ki drágám. Tudom ám, hogy a kis foglalkozásaink hatottak.

- Vannak olyanok akik így is letagadják… hogy megtörtént a háború, hogy voltak sebesültek, halottak. Azt hiszik, hogy ez az egész egy színjáték. És

- Pontosan! – vágott a szavamba. - De most… figyeld azt a lányt. Ő érzi, ő tudja, hogy ez az egész semmire se jó, de figyeld hogyan reagálnak rá. – Elmerengve néztem a lányt. Szomorúan, mélyen elgondolkodva nézte a képet. Mintha minden részletét az elméjébe akarná vésni. Egy sapkás férfi megállt mellette.

- Mégis mit nézel rajta? Ez csak egy szerencsés család. – vágta oda szinte megvetően. A lány összerezzent.

- Szerintem… nem szerencsések… -halk volt a hangja, kellemes és remegett akár egy levél az őszi szélben. A sapkás idegesen toppantott.

- Mégis miről beszélsz?! Haza tért épen és egészségesen! A családjával lehet és nem változott semmi az életében! Mi ez ha nem szerencse?! – ostoba…Ez a férfi ostoba. A lány összébb húzta magát.

- Ni- a szavak a torkomban ragadtak. A lány felé akartam mozdulni, de nem tudtam. Mintha megfagytam volna. Ez meg.. mi?

- Héé ~ Azt mondtam, figyelj. Nem avatkozhatsz közbe. Sőt… - a fülem mellett hallottam újra a hangját. Éreztem a bűzét. – Nem látnak minket. Erre rá jöhettél már. De csak figyelj,figyeld hogyan próbálkozik az a kis szerencsétlen.

- Szerintem.. –  szinte cincogva próbált válaszolni. – Nem szerencsések.  A férfi…

- Mi ez a hang zavar? – egy látszólag titkárnő szerű, szigorú tekintetű nő állt meg mellettük. – Nem tudnak csendben tisztelet adni ezeknek a hősöknek? – szinte csattant a hangja, akár az ostor.

- Ez a némber azt mondja, hogy ezek itt -  mutatott hátra vehemensen a képre- nem szerencsések! – A hangok elkezdtek összefolyni. Az emberek lassan egy masszává alakultak. Mintha… A gyűlölet egyesítette volna őket. A szavak összefolytak. Nem lehetett belőlük szinte semmit érteni. Kezek nyúltak ki és ragadták meg a lányt. Szinte szétcincálták a ruháját, tépték a haját, karmolták a bőrét. Egyre kisebbre próbálta magát összehúzni. Nem sikerült.

- Én.. én nem úgy értettem… -  Suttogta maga elé rémülten a lány. Ne! Ne add fel a véleményed! Jó volt amire gondoltál! Ne törj meg miattuk! Bármennyire is akartam kiabálni, segíteni neki, nem sikerült. Mellettem a lidérc torka szakadtából nevetett. Amikor a lány feladta, az alakok elhúzódtak és újra szétváltak. Szétszéledtek. Majd minden kezdődött az elejéről. Ismét oda ment valaki, ezúttal egy teljesen másik ember. A lány ugyan úgy próbálkozott, majd szétcincálták.  Míg a végére… már meg sem szólalt. Ne… Kérlek ne.. Ne add fel.

- Ugye milyen szomorú? Végül minden egyedi vélemény, még ha helyes is…megtörik. Nincs olyan, hogy az erőtlenek nyernek vagy épp elfogadják őket. Ezt jegyezd meg. – dúdolta nekem a démon. Mintha csak egy altatódalt akarna bele égetni az elmémbe.

- Nincs igazad… A vélemény… fontos. Az tesz minket egyedivé. – válaszoltam kicsit zilálva. A levegő…még mindig folytogatott.

- Tényleg? Akkor.. mi lenne, ha még néznénk egy kicsit? Mert tudod…az a legjobb része, hogy az emberek újra és újra elfelejtik,hogy mit tettek, mert az a kényelmes. Míg ott van a csajszika… aki minden egyes alkalomra, sértő szóra emlékszik és nem tud mit tenni ellenük. Vajon… meddig fogja úgy bírni, hogy nem roppan össze teljesen?  – kedvtelve kérdezett rá, mintha nem jelentene semmit.– Ha gondolod még fogadhatunk is rá. - Nem válaszoltam. Csak figyeltem. A sok sérült emberről készült kép  között… lassan kialakult még egy sérült. Ott voltak a katonák, akik modernkori Adonisszként pózoltak néhány képen, kidolgozott testükkel. Ott voltak az épnek tűnő emberek akik, lelkiekben már rég megtörtek. Minden festményben…szoborban tárgyban volt egy nagy közös. Nem tudtak beilleszkedni a társadalom normális életébe és valahogy ezzel az emberek együtt tudtak élni, sőt normálisnak érzékelni.. és erre jön egy ilyen lány és máris… megváltozik a hozzá állásuk és képesek még egy sérültet generálni. A lány már lassan úgy nézett ki, mintha egy képből mászott volna ki, hogy megmutassa, milyen egy harcot szerencsétlenül túlélővel találkozni. Egyre kisebbnek tűnt, egyre szürkébbnek. Nem akarom látni.. De ha becsukom a szemem.. talán még az emléke is elveszik annak, hogy volt egy ilyen ember. A terem egyre sötétedett. Már nem tudtam a lábaimon állni, ahogy a lány sem. Mind a ketten térdelve figyeltünk egy-egy áldozatot.  Mígnem egy láb állt meg újra a lány mellett. Áh újra kezdődik. Bírd ki. Kérlek. Harcolj. De a lány már fel sem nézett.

- Szomorú kép ugye? – kérdezett rá egy kedves férfi hang.

- A… -válaszolt volna kapásból. De meggondolta magát. – Gondolom.

- Ha nem lenne az, nem néznéd ilyen megtörten. Nagyon hasonlít a tekinteted a férfiére.

- Nem hiszem. – tömör válasz. Mintha… Minden mindegy lenne.

- Miért nem? – Aztán olyan történt amire nem számítottam. Leguggolt a férfi és a lány szemébe nézett. Most először… néztek a szemébe ebben a végeláthatatlan pokolban.

- Mert… Ő másfajta borzadalmakat látott. Talán annyiban hasonlítunk, hogy egyikünk se szabad akaratából látta azt amit. Ő egy hős.  

- Miért lenne az?

-Mert próbálkozik vissza illeszkedni és van…akiért illeszkedni akar.

- Akkor ez a kép a reményt ábrázolja számodra? -kérdezett rá kedvtelve.

- Nem. EZ… a meg nem értett szomorúság és megtörtség.

- Elmondod mit látsz? – letelepedett mellé.

- Én… nem tudom… - Lesütötte a szemét és zavartan nézett maga elé.

- Nem tudod?  Hogy-hogy nem tudod mit látsz? -kérdezett rá, teljesen komolyan.

-Fény…ez a férfi lesz az ő fénye. – jegyeztem meg picit boldogan.

-Úgy sem fogadja el ezt lehetőséget. Már nem hisz az emberekben. –  mellettem romlott lélek nagyon élvezte a helyzetet, de az arcán…megjelent a feszültség.

- Tudod… a veteránoknál is ezt hitték, nem fognak jól lenni és mégis… mire nem képes a melegség és a figyelem. – reménykedtem. Miért is tagadjam? Hátha… neki sikerülni fog,ami nekem nem.

- Nem tudom… mert nem szabad tudnom. – motyogta.

- És elárulod nekem, hogy mit nem szabad tudnod? – a srác végig az arcát nézte.  Próbálta keresni a  szemkontaktust. Csendet kapott válaszul. Összeszaladt a szemöldöke. – Tudod én mit látok? Egy férfit, aki csak testben van jelen és teljesen máshol jár szellemileg, agyilag és szívileg. De talán csak nem akar figyelni a körülötte lévőkre. Feladta az életet.

- Ez nem igaz. – vágta rá azonnal a lány. – Csak… csak ő is megsérült. Más a karját vesztette el, vagy a lábát de ő a lelkének és a szívének egy darabját és hiába vágták ki ezeket, mivel külsőleg nem látszik, nem tudják azt, hogy mennyire sérült! Nem adta fel az életet….mert a családja a horgonya, és ez az ami az élethez köti. És ezek az emberek itt… nem is akarják elhinni azt, hogy a háború ilyen is tud lenni, mert az nem annyira dicső és hősies mint ahogy ők akarják elképzelni ezt az egész borzadályt. – A mondandója végére teljese kipirult. A beszélgető partnere arcra felragyogott. Elégedetten. A lány ijedten és döbbenten nézett rá.  Látszott rajta, hogy  a ragyogó mosoly, amit kapott új élmény számára és nem tudja hová tenni.

- Tudtam én, hogy érdekes vagy. – A terem sötét hangulatában úgy világított, mint a Nap a végtelen űrben. Felpattant és a kezét nyújtotta a lány felé. – Nincs kedved együtt folytatni a felfedezést? Kíváncsi vagyok, hogyan látod a világot. – A lány hatalmas szemekkel figyelte.

- Gyerünk… fogadd el….- mosolyogva néztem, a tétovázását. – El kell fogadnod. Tedd meg az első lépést és segíts magadon.

- Nem tud. Nagyon kevés az az ember, aki képes lépni a sötétségből. – Egy pillanatra láttam, ahogy az aránylag húsos és bőrrel borított teste alakot vált és spontán ismét rohadni kezd. – A sötétség világa eléggé mocsaras és nem lehet belőle csak úgy szabadulni.

- Jól nézd meg. A szemén láthatod. Még vágyik arra, hogy egy része a fényben legyen. - És megtörtént… Elfogadta a felé nyújtott kezet, ami felhúzta és nem engedte el. Egy híd keletkezett ezzel, amin menekülhet majd. A mellettem lévő lidérc a csalódottan, sőt dühösen dobbantott.

- Áh a francba. Pedig úgy szurkoltam, hogy a nyomorultja maradjon a földön.

- De neki nem ez volt a sorsa. – enyhe elégedettséget éreztem magamban.

- Ahogy a tiéd se az, hogy megmenekülj. Tudod jól, hogy az olyan emberek , akik meghajolnak és felvesznek egy olyan véleményt, amit a többiek várnak el előbb utóbb rothadni kezdenek belülről. Szépen lassan az enyészeté lesznek és nagyon kevés az olyan szerencsés, mint ez . – bökött a szolidan sétáló páros felé. – Te egyedül fogsz maradni, mert már késő.

- Honnan veszed? – kérdeztem rá feszülten.

- Mert már benned vagyok és egy részed már teljesen elhalt. Nem lesz happy ended, nem leszel hős, se veterán aki túlélőnként tért vissza, nem nyered meg a háborút, amit ellenem vívsz. A sötétben maradtál. – meg akartam szólalni, de befogadta a szám- Igen, csillagom, vannak barátaid, vannak állataid, van egy éltető hobbi szerűséged, de ezek, nem fognak mindig segíteni. Szépen fel foglak emészteni. Belülről. És ez ellen… nem tehetsz… semmit. Dermedt sötétség kezdett kúszni az érintésétől. – Egyedül fogsz maradni. Jól jegyezd meg. Nem lesznek mindig türelmesek az emberek. Nem lesz olyan, aki a kezedet fogja. Nem lesz híd a fény felé. – Talán igaza lesz? Talán… felesleges az annyi jó mese, a remény..? El fogok tűnni? Tényleg….ilyen reménytelen lennék..?  Eltűntem…?  Már szinte beborított a sötétség. Könnyebb lenne, ha átadnám magam neki….Könnyebb lenne, ha nem lennék. Ekkor egy lágy érintést éreztem meg a vállamon. Lassan kinyitottam a szemem. Lágy, ezüstös fény jött mögülem. Hátra néztem. Metszett kék szemek, kedves mosoly… Zen…

- Minden rendben…. Nem hagyom, hogy teljesen eltűnj. -Megölelt. Melegség áramlott szét bennem. Könnyek gyűltek a szemembe. – Jobb lenne ha eltakarodnál. – felnézett harcra készen, feszülten.

- Hová mehetnék? Hiszen a része vagyok. – röhögött fel.

- Ahogyan én is. Nem hagyom, hogy eltüntesd.  

- Csak azért vagyok, hogy megtegyem.

- De nem ma. – Még jobban magához szorított. Az ezüst fény körbe vett minket, mintha a Holdban lettünk volna.

- Igen talán nem ma. De egy nap… Mindenképpen magammal ragadom. Nem minden katona jön rendbe, nem minden hős, éli túl, nincs mindig boldog vég,  nem mindig győz a fény. Mert az emberi sötétség, a romlás, soha nem tűnik el. A démonok pedig újra erőre kapnak.

- Ahol van sötétség ott van fény is. – lenézett rám. Olyan mosollyal, amit még soha nem láttam… Engem nézett. Nem mást. – Igaz, hogy nem ugyan az a világunk… de soha nem maradsz magadra. Nem hagylak itt, hogy elpusztítsd magad… úgy hogy kérlek, most pihenj. Mert amíg együtt vagyunk, nem kell félnünk az árnyékoktól. - És ekkor értettem meg… a katona… azért mozog,azért képes a családjával lenni, még ha lelkileg torzult is… mert nélkülük…  az önmaga ellen vívott csatát még nem fejezte volna be…Sőt talán  totális vereséget is szenvedett volna. – Csak  pihenj. Itt vagyok. Itt vagy. - addig ismételte suttogva amíg meg nem nyugodtam. Becsuktam a szemem és csak őt hallottam,csak ő létezett. 

                A cseresznye virág andalító illata és meleg karok vettek körül.  A háborúk folytatódtak a földön, a vízen, városokban, falvakban, közösségekben és emberekben. Vér szennyez mindent, sebek tarkítják az emberek testét, szívét, lelkét. Emberek kiáltanak fegyver és halál után. Nem fogadják el egymást. Felhozzák oknak a vallást, a bőrszínt, a mentalitást, a személyiséget, az összeférhetetlenséget.  De ezek most nem számítanak. Az elmém szigetén erre a kis időre… költözött egy kis béke, hiába van tele sötétséggel. 

Waoh :o (10.000)

Waoh :o

Amikor feljöttem,hogy begépeljek pár verset...Szembe találtam magam valami nagyon megdöbbentővel.

Még az,hogy Mese kommentek tömkelegével árasztott el...de még át is léptük a 10.000 oldal megtekintést! 

Ami azért...szép szép. Nem gondoljátok?

Ez egy nagy mérföldkő...és ekkor akartam a Miyavis koncert beszámolót írni...de nem bírtam magammal .Szóval ez kilőve. 

De tekintsük át a blog történetét. Nem is inkább a blogot magát. Vagy nem tudom. Lesz ami lesz.

A blog...2011-ben indult el. Decemberben. Nem azért kezdtem el mert az volt a célom,hogy nagy legyen...csak azt akartam,hogy legyen,mert jól esik írni és ráadásul megnyugtat,hogy van min dolgozni. 

Amikor elkezdtem... Azt hiszem egy icipicit más voltam. Nem nagyon tudtam mit kezdjek magammal,nem tudtam, hogy mit és hogyan akarok. Menekülni akartam az elől,ahova kerültem.

Többször váltottam nevet és helyet. A neveket...mindig eldobtam egy idő után, mert egyre kényelmetlenebbé váltak. Nem tükröztek. Amúgy is...mi az a név? :'D 

Elkezdtem egy néven...amire olyan emberek találtak akiknek nem kellett volna. Ezért váltottam. Nevet,blogot.

Az eredeti név ami volt Yoriko volt. A blog pedig yorikoworld vagy valami ilyesmi. Akkor még egy egész világom volt,amin dolgozni akartam,de ezek valahogy kezdtek lefelé csúszni. Elkorcsosulni,széttörni.Mert pár embernek nem tetszett az,amit csinálok...

Levontam egy nagy tanulságot. Ne hagyjam,hogy az emberek elkapjanak akkor amikor próbálgatod magad,főleg ha ezek az emberek elakarnak kaszálni és csak magukhoz kötni,miközben minden szociális kapcsolatodat elvágják:'D Pár ilyen után...

Csak az álmaim maradtak. Új név,új blog. Nehezen kezdtem el építkezni,ami szerintem így vissza olvasva látszik is. Jézusom..gáz voltam amúgy :'D jó,most se vagyok teljesen okés...de...sokat léptem előre. 

És egy része ennek a blognak köszönhető. Mert a neve...a titkos álmok...valami ilyesmi volt nekem az írás,az alkotás,az hogy...ne kelljen az olyan emberektől félnem,mint a fent említettek. Ezért titokban...újra neki kezdtem építeni. Pár barátomat a mai napig nem engedtem el hiába támadtak. Mert..lehet mások, mint én,de ... el nem tudja senki képzelni mennyi erőt tudtak adni. Igen voltak problémák összetűzések de...nem számított. Mindig vissza találtunk a másikhoz. Főleg Ágival. Szerintem már egymás nyakán maradtunk egy életre...de a mostani nevem...a mostani lényem x része neki köszönhető.

Na hol is jártam?.. Ja igen. Álmokból kezdtem el építkezni. Képzelgésekből,amelyek már akkor vagy már később célokká váltak. Elkezdett kialakulni valami bennem. Aztán X idő után meglett a mostani nevem a Reyna Dreamy. Ami...az álmokat és a bennem lévő minimális büszkeséget ötvözi.

És pontosan tudom,hogy depresszív vagyok...sokszor elveszek,sőt néha lusta és trehány vagyok...de ennek ellenére nem hagyom abba amit elkezdtem...és talán soha nem is fogom.

 Azt hiszem ,minden negatív dolog mellett... ez egy elég szép szám..és mutatja,hogy voltak olyan emberek akik csak végig olvasták a szenvedéseimet,a történeteimet, rám szánták az időt...

Őszintén hálás vagyok minden  ide tévedő embernek. Néha csak a blog miatt indulnak be a fogas kerekeim,a leghülyébb időszakomban is képes egy célt elém dobni,ötleteket generálni bennem. 

Egy szó,mint száz.. 

Az életem...?

Az életem mókus kereke forog,
sőt jelenleg nem is irányítom.
Felkelek ,duzzogom,kávézom,
majd álmomban kitárulkozom.
Felveszem a legkényelmesebb pizsamám
Mindeközben a tollam csak rám vár.
De a többiek előtt felveszek valamit,
egy maszkot,amelyet kedvükre alakít.
Ez nehéz,sőt néha több mint fárasztó.
Mivel a belsőm ezzel együtt zsibong és szorong.
Tudom,hogy ez az én hibám és nem a jó a felfogás,
de megeshet,hogy csak így  van szükségük rám.
Ilyen és egyéb gondolatok spirálja van bennem,
Elragadnak és elfelejtem kinek kellene lennem.
*************************************************
Azt hittem végre valami újra menni fog.
Azt hittem,hogy valami változni fog.
Hiszen ki zárja ki,hogy változhatna?
Ki mondja,hogy maradjon minden ugyan olyan?
Ki hagyná elveszni az újítást bizsergését?
A változás közben ontott könnyét és vérét?
Mert igen,ezek a folyamattal járnak,
nem maradnak el,következményekké válnak.
*************************************************
Erősnek kell lenni,könnyeket elrejteni.
De valójában tényleg jelen lenni,változni.
Azt hittem,tényleg ez a kulcs,igen.
De már tudom...nagyot tévedtem.

*************************************************
Azt hittem teljes értékű ember leszek,,
azt hittem erős és független leszek
Azt hittem,hogy bátor kedves emberré válok,
de ha kell kiállhatatlan sunyivá válok.
Azt hittem páran azért fognak kedvelni.
Azt hittem,hogy többet fogok elérni.
Azt hittem fogok visszajelzést kapni,
azt hittem...hogy az írás velem fog maradni.

Japánt tanulni

 Hát igen mint már említettem ezelőtt is neki vágtam egy nagy feladatnak... Ami eddig csak félig fogott ki rajtam néha. Bár ezzel is csak élvezetesebbé és döcögősebbé tette azt,hogy magamévá tegyem. Igen...a japán nyelv tanulásáról beszélek x'D Ez év szeptemberében végre sikerült felvennem az órát és nagy izgalommal vetettem bele magam. A tanár valami hihetetlenül kedves és aranyos,de ami ennél is fontosabb türelmes. Egy órán általában 3-4 lapnyi hiraganát vagy katakanát tanultunk meg és ezt a tendenciát tartottuk a katakanáknál is. Legalábbis eddig. A beszéddel nagyobb problémám nincs és ha folyó írással kell a szavaknak leselkedni,akkor minden oké. A hiragana és a katakana tanulásával nagyobbacska problémáim vannak. Valahogy nehezen és lassan maradnak meg az írásjelek. Szóval ha most akartok neki rugaszkodni... szükséges tengernyi türelem,kitartás,vér,izzadság,boszorkány kör... na az utolsó nem... De a többi igen :'D  A hiraganák között is vannak hasonlók,de katakanák terén...na az már nagyobb fejtörés. Még bele se tudtam szagolni,mert a többi órám miatt el vagyok maradva a tanulással. Ennek ellenére,haladok,segítséggel és élvezem az órákat! Múltkor még DBZ mangát is hozott be,meg különböző könyvekkel (Hely meghatározást tanultunk,tagadást meg ilyeneket)
Könyv téren a Dekiru van használatban. Színes,jól felépített,chibikkel teletűzdelt. 7000 ft körül van,de van hozzá szószedet is és 2 cd. A szó szedetben mindenhogy fel van tüntetve az adott szó,ami kifejezetten jól jön kezdőknek.
Az írás és beszéd mellett a kultúráról is beszél néha,különböző tipikus japán dolgokról. Nem is tudom hányszor mondta azt,hogy ez ilyen japán dolog. De mindezt úgy,hogy megértjük közben.
Ha valaki a Debreceni Egyetem tanulója csak ajánlani tudom,hogy vegye fel. Amióta oda járok kedves emberekkel találkoztam és szert tettem pár barátra akikkel könnyen megértettük egymást és mindenki segítőkész :) Aya-san is nagyon kedves mindegyikünkre oda figyel. Nagy pozitívuma az egésznek,hogy feldobja a napom. Még ha nem is érzem jól magam,ha nincs kedvem semmire, a japánra bemegyek és bazsalyogva jövök ki,még tesi előtt is :)

Amikor azt hittem,hogy minden műkszik...de nem

Tudjátok vannak rossz időszakok...amikor egyszerűen semmi nem akar össze jönni...amikor minden terved kudarcba fullad és nem tudsz már gondolkodni. Szétszórt leszel,mindent elfelejtesz és sok mondatba beletörik a nyelved. Pluszba már az alvás se segít. Fáradsz...aztán mikor úgy érzed már nem lehet rosszabb...az élet bemutat. De lehet. 

Én ezeket élem át az utóbbi pár hónapban. Folyamatosan. Betegségek,összeomlás,rossz kedv,depresszív napok,alkotói válságok,rossz emberi tapasztalatok,emberi kapcsolatoktól való undor...

És hiába mondják,hogy minden rendben lesz,hogy kedves jó ember vagy,belül emészted magad tovább...Mert eluralkodik rajtad valami rossz. 

 És ennek az időszaknak a tetőpontja volt a nyelvvizsga..amin ugye részt vettem múlt hét pénteken és most hétfőn. 

Ez az élmény...hát...nem hiába nem volt bejegyzés a héten hiába ígértem :'D

Egyszerűen ilyen megalázottnak és hülyének még nem éreztem magam. Azóta nem merek angolul beszélni.

Eleve..már a magnónál valamiért kinéztek. Rendben felfogom. Nem járok oda,fura lány vagyok,könyvvel a kezében egyedül. De az Origótól...ilyet még nem pipáltam.Pedig 4-szer voltam már náluk vizsgázni és mindig minden rendben volt. Eleve a magnó közben volt egy srác aki végig dumált,baszott az egészre. De ez nem volt vészes. A szöveg érthető volt ...szerintem ott meg lesz a pont...de a szóbeli. Hát besírtam. Később szó szerint. Nem tudtam jót mondani. A nők történetéből az ment át,hogy én támogatom a háborúkat és azt akarom,hogy minél több legyen, az olvasásból az,hogy én nem tudok angolul olvasni csak szemet tornáztatok,a halál büntetésből az,hogy én mi a francnak nem támogatom a halál büntetést. Kikacagta a fickó azt,hogy írok :'D

Nehezen tudnak vizsgán megrendíteni...de itt sikerült. 

Meg...hogy lehet rosszul személyit oda adni? :'D

Mindegy.

2 napig csak úgy voltam....mint egy szobanövény. 

Aludtam,pityeregtem,néha bunkó voltam. 

Péntekig szedtem magam össze. Ma  már le tudtam ülni és valami produktívat csinálni..

Szóval,alkotásra írásra fel,az érzelmeket pedig valahogy fel kell dolgoznom...és beépítenem abba amit írok...

De ezt mindenképp meg kellett írnom,ki kellett írnom. Mert...fáj. Nem tudom,mikor leszek képes még egyszer angolul beszélni...és ott van két angol blog is,amit vezetnem kellene és...nem tudom...Félek...úgy érzem,balfasz vagyok hozzá, De az angol tanárom szerint elviekben tudok angolul és menni fog...Előbb utóbb...

Próbálok erős lenni...és túl lépni ezen az élményen...

Minden rossz időszak el fog múlni egyszer...Igaz?

Ma volt 1 éve....Miyavi koncert 2015 (We are the Others tour)

Ma volt 1 kerek éve életem egyik legnagyobb élménye...Vagyis legérzelemdúsabb és és leglegmnden jóformán. Tartogatni akartam ezt az élmény beszámolót a 10.000-res oldal megtekintésre... de ma megláttam és elolvastam a Miyavi Hungary koncert beszámolóit és ismét rám jött a sírás,hogy igen baszki! Láttam azt a csodás embert és ott voltam hozzá közel. A szívem és a lelkem beleremegett.
Na de...hogy is kezdődött az a bizonyos nap? Szép pénteki nap volt...emlékszem a kedvenc nadrágom volt rajtam... Haha bevettétek mi?xD Azért nem mesét mndok na. De az élmény már az oda úton kezdődött. Lerobbant a kocsi,amivel haladtunk....aztán sejtettük,hogy minden drága lesz ezért már Nyíregyen bekajáltunk....

Szokásos,mégis azóta különleges kaja, Eltoltuk konkrétan a kocsikát a benzínkútra...Majd elindultunk...

Fogyasztottunk a pénztárca kímélése miatt.De csak szolídan. Ez...nem erről szólt. Legalábbis számomra nem.Elég későn,több eltévedés után érkeztünk,az előzenekar kezdete előtt egy kicsikével.

Jeleztük,hogy megjöttünk~

Mindenki nagyon izgatott volt és szinte szenvedés volt végig várni az előzenekar szerencsétlenkedését... Bár lehet csak azért maradt meg így,mert egyszerűen nem jött be.

Szépen megvettem az albumot és egy pólót,amiben már jelzem...ha meghalok temetni fognak :"D

Akartam világító karkötőt is,de már nem volt... és ekkor ért egy hatalmas pozitív élmény. Pár lány akinek több volt,adott. Ekkor döbbentem meg először és jöttem rá,hogy milyen csodás embereket hozott össze egy csodás ember. Teljesen meghatódtam,már akkor. Mindenki kedves volt és jó kedvű. Szinte csiripeltek. Aztán megláttam egy Taemin-es felsős csajszit...Vicces megszólaltam,hogy lopjuk el a felsőjét....és meghallotta. Ekkor kezdtünk el beszélgetni. Volt vele egy vagy két idősebb csaj is...és volt egy akivel nagyon jól összehaverkodtam...csak a nevére nem emlékszem. Jonghyun-fan volt az biztos. A lányok jelen voltak a Teen Top koncerten is és beszélgettünk (ha valaki magára ismer...vegye fel a kapcsolatotxD tényleg jófejek voltak) . Végig egy bolyban voltunk. Láttam MatsuKeit....Atashi (huh twitteren követem,Ata-sensei is volt ott,most just a hooligan,amikor megbuktam kresszen kedves volt és dalokat is fordít ha jól rémlik) persze,balfasz voltam és féltem nem mentem oda...de így hááhháá uraam isteen felfogás volt...

Aztán...elkezdődött. Az ingerkedés elsőnek. Néha egy egy pendülés,zene,mozgás,de a függöny lent volt. Mindenki várt. Mindenki izgult.  Éreztem a szívek dobogását...a zsibongás...még mindig felpezsdíti a vérem...Aztán...megjelent. Bejött egy kabátban. Látszott rajta,hogy fáradt...de ő is egyre jobban bele élte magát abba a varázslatba...és előttünk töltődött fel...

Amint atlétára vetkőzött...pimaszkodott,pörgött minden megváltozott. 

De ahogy elkezdett játszani én elkezdtem sírni. Egyszerűen annyira boldog voltam...annyira sok minden gyülemlett fel bennem az évek alatt...annyi erőt adott,hogy minden sok volt.A mellettem lévő idős csaj is sírva fakadt. Egymás kezét fogtuk. Sírtunk. Ugráltunk,ha kérte, soha...nem éltem át jobbat.

Bobonak legalább annyi kiáltás hangzott mint Miyavinak...és minden minden tökéletes volt.

Lehet csak beképzeltem...de mintha észrevette volna,hogy sírunk azzal a lánnyal. Mintha intett volna. Nem tudom. 

De amikor szinte lleghátul kiszúrta a szülinapos lányt...hatalmasat nőtt a szememben.Pedig azt hittem,hogy ez lehetetlen.

Elénekelte neki a boldog szülinapot...és abban a pillanatban szerintem mindenki féltékeny és rohadt boldog volt egyszerre.Beszélt magyarul. Vagyis aranyosan próbálkozott. Már nem is emlékszem miket mondott,de nagyon jót mosolyogtam rajta.

Ő is nevetett,mi is nevettünk. Énekelni rohadt keveset énekeltem...mert egyszerűen sírtam. Komolyan...túl sok volt. 

 Csápoltunk...Feszülten figyeltünk. Komolyan úgy éreztem,hogy minden rendben van. Mindenki egy hullám hosszon van.

Így volt minden kerek és teljes. Első éves egyetemista voltam...Lelkileg majdnem megtört,nem tudtam mit kellene tennem,hova kellene mennem,kellene e folytatnom az írást vagy bármit...De ahogy láttam ezt az energikus férfit,aki annyira élvezi a munkáját,a szenvedélyét, az élete akörül forog amit szeret és ezt elérte...Minden helyre kattant bennem. Megnyugodtam. A világom összébb rándult. Imádtam. Bárcsak örök lett volna...Nem tudom leírni azt,hogy mennyire hálás vagyok ennek az embernek...az egész fandomnak...a kedves embereknek akik ott voltak. Boldog hatalmas vigyorral tértem haza...és akárhányszor rágondolok...újra mosolyogni és sírni támad kedvem....ugyan abban a pillanatban. 

We are the others!

Amúgy bocsánat,hogy ilyen kelekótya...de ezt jobban nem tudtam megfogalmazni :"D 

Minden kép saját,ne lopj kérlek...vagy különben...~

A Miyavi Hungary gyűjtő cikke:

http://miyavihungary.blogspot.hu/2015/11/we-are-others-tour-2015-1009-budapest.html