(Murasakibara Atsushi)
Nehezen tudtam beszállni
a kocsiba. Valamiért rossz előérzetem van,ezzel kapcsolatban. Shirochin
mosolyogva várta,hogy bekerüljek, de mégis a szemében volt valami,ami
Yukichinre emlékeztetett. Lassan fordult ki,enyhén mosolyogva. Felkanyarodott
az útra.
-Hé Murasakibara
-Hm?
-Mégis mit csináltál ma
vele?
- Semmit.
-Nem hinném.
-Miért?
- Nem jött be az utolsó 2
órára és elég fáradtnak tűnt.
- Elaludt a tetőn. Nem
hagytam magára.
- Ez szép dolog,de
remélem nem nyúltál hozzá. – Nagyon jó megérzései vannak,de nem nyúltam hozzá.
Annyira.
- Nem. -felé fordítottam
a fejem. Olyasmi kisugárzása volt,mint Yukichinnek amikor a tanárral beszélt.
- Csoda lenne. Shirayuki
egy nagyon bájos és erős lány. És ami ennél fontosabb gyönyörű,nagyjából
mindig.
-Hm. – Ez igaz lehet.
- Néha túl erős is. Mindig
a saját feje után megy és próbál úgy cselekedni mintha csak egy gép lenne,de
közben igen is izzik belül. Sok testvére van és mint nagybátyjuk
mindegyikőjüket szeretem,de Shirayuki…különleges. – Pirost kaptunk és megállt.
Bele túrt a hajába. A haja töve fehér volt. Akár Yukichiné a csuklóján pedig
fekete tetoválás volt. Mint két szárny. – Tudom,hogy meg tud téged változtatni
és javítani az eredményeiden. Masako ezzel lehiggadhat,Yami is azt kérte,hogy
próbáljalak minél közelebb elhelyezni titeket..de ez most nem számít. – Felém
fordult. – Ha megbántod vagy egy ujjal is hozzá érsz az engedélye
nélkül…bármekkora vagy hidd el az lesz az utolsó cselekedeted. – Újra rám
mosolyogott. – Érted Atsushi-chan?
-Igen. -Morogtam.- Shirochin.
- Tessék?
-Akarom őt.
- Parancsolsz?
- Akarom Yukichint.
- Én nem adom és őt
ismerve,bármennyire is akarod kevés az esélyed.
-Ezt hogy érted?
- Yuki nem engedi meg
magának,hogy embereket csak úgy megkedveljen és ha meg is teszi,nem engedi,hogy
eluralkodjon rajta.
- És ez jó?
- A magunk fajtáknak
elkerülhetetlen. Ő nem akar nyitott lenni,megmutatni milyen. Nem egyszer sérült
Atsushi és ha a test meg is gyógyul, a szív nem. Csak mások tudják
meggyógyítani vagy működésben tartani.
- Más vagy,mint az
iskolában. -felkacagott.
-Természetesen. Szeretem
magam ez nem vitás,de a diákok más egyéniséget szükségeltetnek,mint az
otthoniak. Oh,de ezt ne vedd úgy,hogy ott teljesen megjátszom magam. Élvezem.
Nagyon is. Az előbbi dolgot pedig Yami tanította meg. Bár előbb utóbb rájöttem
volna én is. – Bekanyarodott a kollégium udvarába.
- Yukichin… milyen volt
régen?
-Mármint gyerek korában?
-Bólintottam.
- Csendes. 5 éves korában
láttam először egy pillanatra…koszos volt,sovány és más mint most. 8 évesen
került a családunk felügyelete alá. Nem beszélt. Nem evett,mindenkivel
tartózkodó volt és úgy követte Yamit mint egy kiskutya még engem is. Elsőnek
egy kis édesség miatt szólt hozzám,én voltam…az első akihez hozzá szólt… -
beparkolt. – Még mindig emlékszem,hogy mennyire… Na mindegy. Már akkor is hamat
tanult. Imádott mozogni. Rengeteg időt töltött velem. Vagy éppen egy fán
ücsörgött. Olyan volt,mint egy apró,fehér,utcáról felszedett,zseni kismacska. –
Furán maga elé meredt. – Miért akarod őt?
- Mert más. Dacos. Meleg
és jó illatú.
- Te ezt most komolyan
gondolod?
- Igen. – mély levegőt
vett.
- Nem érted őt Atsushi.
Nem is nagyon ismered.
- Nem vagyok hülye.
- Nem ezt mondtam.
- Amíg figyel rám,nevet,
és élvezi és nem untatjuk egymást miért ne? Látom ha másra figyel,hogyha
bosszankodik vagy ha ideges. Ez kezdetnek nem elég? -felprüsszkölt.
- Pont most erősítettél
meg abban,hogy egész évben figyelted őt. -elpirultam.
- Én nem is.
- Láttam,és ezzel a kis
beszédeddel meg is erősítetted. Ha komolyan gondolod és elhiteted vele is ezt
aztán ott hagyod szerintem akkor is kinyírlak. -ezt sejtettem. – Na irány. –
kihajtogattam magam a kocsiból és behajoltam a táskákért. – Aztán tanulj ám
holnapra. – rám kacsintott,aztán elhúzott. Lenéztem a zacskóra és a táskámra,aztán
megindultam. Mindenki elment az utamból. Ahogy beértem a szobámba ledobtam a
táskám. Leraktam a párnámra a zacskót és rádőltem az ágyra. Tényleg fárasztó és
kicsit bosszantó volt ez a nap. De jó is. Shirayuki Kagamine….rengeteg érdekességet
tartogathat… De elsőnek lássunk neki ennek a zacskónak. Ahogy belenyúltam
elsőnek valami selymes került a kezembe. Kihúztam és egy anyag zsebkendő volt. Megszagoltam.
Pont olyan illata volt mint egy cukorral borított Yukichinnek…Az orromhoz
szorítottam. Ez egyre problémásabb.
(Shirayukineko Kagamine)
Reggel kótyán keltem fel,
zsibbadó végtagokkal. A bokáim, a térdem és a hátam sajgott. Ránéztem az órára.
5:30. Mély sóhaj szökött ki a számon. Ez is olyan nap lesz ahol, a mami átka
kísérteni fog ,jobban preferálnám a múmia átkát.. Rothadó hullákat egy élmény
lenne szétverni. Igazi feszültség oldó. Atya ég... Még kell jó pár óra, hogy a
kezem is fájjon, szóval a nap még megoldható… Legalábbis a fele mindenképp.
Kihámoztam magam az ágyból, felkaptam a ruhát és a telefonom beköltöztem a
fürdőbe. Jó meleg vizet engedtem a kádba, egy kis fürdősó is kellene… Van pár
ami segít elhúzni az időt. Kinyitottam a kis elsősegély szekrényt. Mégis mi a
jó éggel érjem el, hogy vízhatlan legyen… Áh… van itt ilyen kötöző cucc… Jó
lesz ez. Alig 10 perc kellett,hogy végre a kádban ültem.
-Áh milyen jó.. Végre
relax… - Hátradőltem és végre tényleg lazítottam. Shirokinak hála jóval
kevesebb szabad időm lesz. Atsushi meg… csütörtök van,tehát elkérem
háztartástan termet. Kíváncsi vagyok,mennyit tud a sütésről és a főzésről. Amekkora
haspók illene valamicskét,de a jegyek alapján zero. Nádá. Milyen ez a pasi…
Atya úr isten… Lemerültem a víz alá. Hah.. Tetszik. Mármint a víz. Természetesen
az. Milyen kellemes illat… Na jó. Gondolkodjunk. Ez a pali magas. Túl magas. És
gyerekes. Őszinte és hülye. Nem törődik semmi mással csak magával. És jó az
illata,puha a haja és tapis a bőre. DE ezek nem számítanak mert csak a probléma
van vele. Nekem itt van a családom. Elegek,sőt néha sokak is. Szóval nem kell
több közeli ember. Felesleges támadási felület a rossz akaróknak. De
egyáltalán,hogy jut ez eszembe? Kinyújtóztam a kádban és a telefonért nyúltam.
Gondolkodás nélkül tárcsáztam Yamit.
- Szia, Yukichan, mi
újság? – halk kellemes magabiztos hangja azonnal elkezdett megnyugtatni.
- Nem tudom, mi lenne a
helyes. Miért küldtél ide?
- Most az egyszer tedd
azt,amit te akarsz. Az az egy kikötés van,hogy meg kell védened a Yosen
csapatát.- fújtam egyet,mire csak felkuncogott.
-Azért mentél oda,hogy
végre kicsit élj. Eddig még nem kellett átélned a tipikus tini gondokat.Most
meg van az esélyed, hogy picit normálisabb életed legyen egy darabig. De,ahogy
kiveszem a hangodból máris szembekerültél vele,igaz?
- Nem tudom. Egy nap
alatt minden felfordult. Murasakibara… valami furát csinált velem. Nem utálom
annyira mint amennyire akarom.
- Ez természetes. Főleg,
hogy számodra ő egy ideális partner lenne,ha lenne.
- Hogy tessék?
- Domináns, védelmező, ragaszkodó,
furcsa és ezek nem a szürke 50 árnyalata módon. Ehhez társul az is, hogy ételmániás
nagyfiú, aki igényli a testi kontaktust. Jól mondom?
- Igen?
- Nos neked ezek
kellenek. Talán még nem is tudod mennyire.
- Nem kellenek… Az
emberek bántanak.
- Tudod jól, hogy többet
nem hagyom, hogy bárki is bánthasson.
- ….
- Akkor közelítsük meg
más szemszögből,rendben?
- Oké.
- Nem éget belülről egy
érzés,hogy szembe szállj vele? Hogy játsz vele?
-De…
-És örülnél,ha ez a játék
minnél tovább elhúzódna?
-Talán. – felkacagott.
-Na látod. De ne aggódj Shirayuki.
Csak élvezd az ott töltött időt. Ha bármi aggasztana,hívj és én elintézem.
-Oké…-Motyogtam magam
elé.
-A kádban vagy?
-Igen. Jó lenne ha Ren
küldene egy kis gyógyszert.
-Újabb?
-Újabb. És…jó lenne ha
majd megnézné a lábam.
-Mi történt?
-Tegnap megtámadták
Murasakibarát tesi közben. Én pedig megvédtem,csak elmértem a dolgokat.
- Mi történt?
-Megrúgtam egy cserepet
és túl erősen sikerült.
- Shirayukineko.
-Nyugalom Ayumi
összefoltozott. Semmi komoly. – semmi csak csend. – Yami?
-Mikor jöttök?
-Holnap.
-Rendben. Itt lesz. De
vigyázz magadra.
-Mindenképp. -felnéztem a
plafonra. – Nagyjából mindenre rájöttem,a kérdés miért?
-Gondolj bele,a mostani
játékosok mennyire örülnek az ilyen ficsúroknak?
-Főleg semennyire.
-Na látod. Gonosz és
rossz akaró emberek mindig is lesznek ezt ne felejtsd el.
- De ők még csak közép
iskolások.
- Igen. Ha közvetlen
azelőtt tűnnének el,hogy megkapják az ajánlatokat az túl gyanús lenne,nem
gondolod?
-Ezek szerint a támadások
is elcsúsztatva fognak jelentkezni.
-Így van.
-Volt már valahol?
- Akashiéknál kezdték.
Aztán jött Murasakibara. Szerinted ki lesz a következő?- hallatszott a
hangján,hogy szórakoztatja a szituáció. Vajon ki…. Ha a helyükben lennék akkor
az ászt céloznám meg legelőször vagy egy olyat aki átveheti a helyét.
- Aomine vagy Kise. Ezek
után jöhet majd Midorima,aztán Kuroko és Taiga.
- Ügyes vagy drágám.
-kacagott fel- Én is valami ilyesmire tippeltem. Ezért is küldtem mindenhova
valakit,aki azonnal tud reagálni.
-De ez azzal jár,hogy veszélyben
vannak.- ez több mint bosszantó.
- Úgy ismersz,mint aki
hagyná?
- Nem…
- Na látod. Most már
mássz ki a kádból és indulj meg. Ha így fogod folytatni el fogsz késni.
- Értettem királynőm. –
már sokkal nyugodtabb voltam.
-És ne aggódj. Mire
szükséged lesz rá az injekció is oda ér.
- Köszönöm…
- Ja és ne feledd. Én
mindig mögöttetek állok és bármi történjék is,megoldom. Bármibe kerül. Bye Bye Hófehérke.
-És ezzel ki is nyomta. Istenkém… Felálltam és kiügyeskedtem magam a
kádból.Csodák csodájára még a telefonnak se lett semmi baja. Ráraktam a
szennyesre, átkötöztem a lábam, megszárítottam a hajam és hamar felöltöztem. A
fekete harisnyát gondosan igazítottam el a lábaimon ,hogy se a tetoválások, se
a kötés ne látszódjon. Királyság. Lebattyogtam a konyhába ahol már minden
illatozott. A kakaóm pedig a helyén volt. Ügyes.
-Reggelt.
-Jó reggelt. – mosolygott
rám Shiroki a kávéja fölött. Tegnap nagyon hamar elaludtál úgy, hogy most egyél
bőven,mert bajok lesznek.
- Oké-Oké. – óvatosan
ültem le. És enyhén remegő kézzel vettem fel a kakaóm. A francba…
-Yuki…valami baj van? Újra…?
- Nyugi csak elkezdődött.
Már szóltam Yaminak,hogy küldjön utánam egy adagot. Nem lesz probléma.
-Biztos,hogy így be
akarsz jönni?- aggódik…de miért ennyire?
- Persze. Hogy venné ki
magát, hogy ha az első nap nem mennék be,miután megkaptam a világmegváltó
feladatom?
- Félévig még van
időd,annyit nem ér, hogy
- Nyugalom. Amint lehet
bemegyek a Ayumihoz,lerendezem,aztán minden folytatódik tovább,ahogy kell.
-De ez így..- mélyet
sóhajtott.
-Shi…Ne félj…Nem lesz
gond,ha mégis azonnal szólok rendben?- Mélyen belenézett a szemembe.
-Ha bármi furát veszek
észre felkaplak és elviszlek.
-Nem vagyok poggyász, hogy
mindenki cipeljen meg ide oda rakogasson. -beleprüszkölt a kávéjába.
- Igaz, te kicsit
nehezebb vagy.
- Mit mondtál?
-Én? Seemmit.
- Ajánlom is. – Hamar
elkezdtem enni a pirítósomat és a kis virslimet. -Tora?
-Elég korán kelt ő is. Már
evett és most fut. Pont lesz ideje egy gyors zuhanyra indulás előtt.
- Oké. – Komótosan
eszegettem tovább,amikor kivágódott az ajtó és beviharzott egy Tora névre
hallgató tornádó.
- Egyél Cica…sietnünk
kell ezek szerint. – Hamar felhörpintettem az itókámat és a számba varázsoltam
2 virslit és úgy estem a maradék pirítósnak mint egy kiéhezett nyúl a répának.
- Nem felejtettem a pokkit.
– Elhúzta a száját.
-Több rendes ételt
kellene enned.
- Engedd el… Kélem ami
nekem jál. – felállt és elém sétált.
- És meg is kapod. –
simogatta meg az arcom. Felnéztem rá,de ő hátrált pár lépést. -Csináltam
ebédet, minden elő van készítve. – mély levegőt vett. -Toraaaaa elkésüüünk . –
újra dörömbölés és egy kicsit vizes hajú Tora.
-5 perc.
- Csak siess már. – Újra
felbaktatott és már hallottuk is a hajszárító hangját. Tehát nem zárta be az
ajtót…Ránéztem az órára 7:30. Jól elment az idő. Shiroki ismét felém
ólálkodott. Hirtelen a térdem alá nyúlt és felemelt. Megindult az ajtó felé.
- Shiroki,mintha egy
pillanattal ezelőtt beszéltük volna meg,hogy nem vagyok táska.
- Tudom,de engedd
meg,hogy segítsek…Legalább ennyit.- csendben maradtam amíg berakott,de mikor
visszafordult megfogtam a kezét.
- Így is…többet
segítettél,mint amit meg tudok hálálni.- hátra nézett rám és egy
hatalmas,őszinte mosolyt küldött felém.
- Ez természetes. Na de,
vissza megyek a táskádért,a cipődért és az én cipőmért is ezek szerint…meg a
cuccomért. Volt egy köteg doga amivel megszenvedtem,csak nem hagyom már itt. -Zavarba
jött volna? Megindult lendületesen és picit kuncogtam. Olyan bolond…Hátra
dőltem és csak laposan pislogtam. Alig vettem észre,amikor beültek mellém. Csak
a motor búgására rezzentem úgy igazán össze.
-Yuki-chan…biztos jól
vagy?
-Pelsze. Csak kicsit fáladt
vagyok.
- Azt halljuk. -kuncogott
fel hátul Tora.
-Hm?
-Semmi-semmi.
-Tisztában vagy vele,hogy
úgy kacagsz mint aki meg van zakkanva?
-Mint aki? Azt hittem már
rég meg vagyok zakkanva.
- Jogos. Én kélek
elnézést. – újra kacagott. -Shiloki.Mi a baja?
- Semmi cicám. Semmi.
Csak tudod,hogy ha fáradt vagy…nem igen ejted az R betűt. – lassan meggondoltan
mondta.
- Tudom. De szoktam lá
figyelni.
-Most nem igen jön össze.
- Baszki…
- Ha pihensz még egy
kicsit akkor minden rendben lesz – lapogatta meg a fejem Shiroki
- Ez kalcsú vígasz. –
ismét kuncogás. – De pál ólán belül szelintem megoldom. Oké, ha tovább nevettek
esküszöm,hogy kaptok.
- Nézd milyen ügyesen
kikerülte az r-eket. – Hátra néztem Torára.
- Majd én is megnézem,
hogy milyen ügyesen fogsz felkészülni a tesztekre egyedül. -Elfehéredett.
-Biztos vagyok benne,hogy legalább ilyen szórakoztató lesz.
- Gonosz vagy….
- Ezt nevezik tusnak.
-félmosoly költözött arcomra.
- Na lánykáink
indulás,mert ahogy nézem eléggé késésben vagyunk. –
- Haai- oh ez a szinkron.
Megtorpantam. – Pokki? – Shiroki morgolódott. Belepakolta a táskámba és a
kezembe adta. Rámosolyogtam és elindultam. Ideje, hogy mindenki elinduljon a saját
dolgára. A teremben Murasakibara már a helyén ült. Karikákkal a szeme alatt bámulta
az ajtót,amin beléptem. Eléggé álmos kinézete van. A helyemre vándoroltam és elhelyezkedtem.
Kipakoltam a füzetem és lustán ránéztem és bólintottam. Összehúzta a
szemöldökét.
- Jó reggelt Yukichin. –
na neem…
-Atsushi. -tovább szugerált.
– Még valami?
- Nem. – nem tetszik
neki, hogy nem köszöntem. Milyen gyermeteg. Az óra úgy ment el,hogy észre sem
vettem. Nem lesz ez így jó. A fájdalom kicsit feljebb csúszott a térdemig. Eső
is lesz. Királyság. Leraktam a fejem a padra. Úgyse néz hátra senki,Murasakibara
pedig nemsokára megy a bájgúnárhoz.
-Yukichin, jól vagy? –
közvetlenül a fülem mellett szólalt meg.
- Hát pelsze. –
válaszoltam automatikusan,
-Tessék?
- Telmészetesen jól
vagyok. – feleltem monotonan. Na várjunk…
- Yukichin…te…- felháborodottan
felnéztem
- Pasztmeg én nem
laccsolok. – morgolódtam. Láttam rajta,hogy vissza tartja a nevetést. –
Nevetel? -néztem fel rá,morcosan.
- Nem. – összeborzolta a
hajam. – Nemsokára jövök. Maradj itt. – Kisétált az ajtón,Himura kint állt.
Gondoltam. Lepillantottam a táskára. Villog a telefon… Előhalásztam. Egy SMS
Yamitól és Ayumitól.
„Oda ért. Azonnal menj.
Yami
„
„Gyere a gyengélkedőre.
Ayumi”
Király… Felkaptam a
táskát. Fáj… Nehezen kapok levegőt. Még nem fordult elő,hogy ilyen gyorsan… Mély
levegő. Minden rendben. Előre. Kicsit nehezebben értem el a Ayumihoz,mint ahogy
gondoltam. Ahogy beléptem az ajtón,kapásból feltűnt, hogy full üres. Ayumi csak
aggódva nézett rám. Jól teszi. Nem biztos,hogy tolerálnám,most az érintését. Pár
lépéssel a legközelebbi ágyhoz kerültem leültem.
-Minden rendben?
-Természetesen. – Lassan
lefeküdtem és behunytam a szemem. – Lehetőleg minél hamarabb essünk túl rajta
ha nem probléma.
-Rendben. – befújta a
kezemet és beszúrta a tűt. – Most egy infúziót küldtek. Több ideig tart majd és
van benne pár plusz dolog ami jót tesz. Legalábbis Ren szerint. – csak
bólintottam.
-Mégis mennyi idő?
- Úgy egy óra. A
következő órára már be is mehetsz. Addig aludj.
-Nem. Ide hívnád a
háztartástan tanárt? Beszélnem kellene vele.
- Jó ötlet ez így?
-Azt mondjuk kimerültség és
folyadék hiány. Senkinek semmi köze máshoz. - picit bizonytalanul állt. – Menj.
-Rendben. – abban a
pillanatban ahogy kilépett,máris csengettek. Tökéletes. Ismét csak sóhajtottam.
Ez a hét nagyon nem akar véget érni. Ha minden jól megy akkor ma már a
háztartáson tudok Atsushival dolgozni. Remélem ezzel lesz a legkevesebb
probléma. És ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Elsőnek a kedves,pufók
háztartástan tanár Amai-san jött be,majd mögötte Ayumi szinte belibbent majd
bezárta maga után az ajtót.
- Jó reggelt Sensei.
Sajnálom,hogy ilyen korán zavarom,ráadásul ilyen állapotban,de lenne önhöz egy
kérésem. – A szemeiben máris csillogott az aggódás. Igazi háziasszony típus. Na
most kell oda figyelnem istenesen…
- Kagamine-san jól van?
- Természetesen. – enyhe
műmosolyt küldtem felé. Sikerült. – Meghallgatná a kérésem?
- Persze,ha tudok
segíteni mindenképpen megteszem. -máris lelkes…egyem meg a zuzáját.
- Szükségem lenne
mostantól kezdve minden csütörtök délután
a teremre…
-Mégis miért? Kiváló
jegyei vannak.
- Köszönöm,de
korrepetálás céljából.
-Mégis kinek szeretnél
segíteni?
-Murasakibara Atsushinak.
Gondolom hallotta,hogy Shiroki-sensei megbízott azzal,hogy segítsem. Úgy
gondoltam,hogy egy ilyen haspókkal egyszerűbb lenne a kezdet ezen a téren és ha
jól tudom csütörtökönként nem használják a termet.
-Hát nem… Szívesen
segítek. Használhatják,bár jó lenne, ha lenne magukkal egy felnőtt is. -látszik
rajta, hogy ez igazán zavarja.
-Minden rendben lesz. Az
itteni felszerelés nem sokkal különbözik az otthonitól és látta az órákon,hogy magabiztosan
mozgom a konyha területén. – Évelődik. Látszik rajta. Egy pillanatra ránéztem
Ayumira,kapásból vette a lapot.
- Ha ennyire aggasztja ez
Sensei én szívesen rájuk nézek. – lelkesen kedvesen vetette közbe. Sensei kapásból ellazult. Nyertünk.
- Így nyugodtabb lennék.
Köszönöm Ayumi-san. Kagamine-san a terem kulcsaiért órák után jöhet.
- Köszönöm szépen Sensei.
– ismét rám mosolygott majd elhagyta a termet. Hátrahajtottam a fejem. Ayumi csendben
volt. Ez furcsa. – Mennyi idő még?
- 50 perc körülbelül. Pihenj.
Ha bármi van szólok. – Bólintottam és összébb húztam magam. Annyira kellemetlen
ez az egész. Egyre laposabban pislogtam.
- Lemélem Atsushi nem fog
haragudni… - motyogtam magam elé,majd szépen elragadott az álom manó.
(Murasakibara Atsushi)
Én voltam a hülye,hogy
itt hagytam.. Inkább magammal kellett volna vinnem. Nagyon aranyosan beszélt.
Legszívesebben felkaptam volna,ezért is hagytam ott. Meg úgy látszott,hogy
nincs energiája csak úgy elsétálni. Csúnyán félre számítottam. Idegesen
doboltam a lábammal. Bekaptam egy rágót. Még 5 perc. Gyerünk már. Miért telik
ilyen lassan ez a hülye idő?! 4 perc. Vajon hova keveredett? Talán a tanáriban
van. Vagy alszik a beteg szobán. Ott kezdem. 3 perc. Amikor reggel megláttam biztosabb
voltam. Akarom. Még a helyéről is éreztem az illatát,amikor a nyakánál voltam…
Meg akartam harapni és felfalni egészben. Még mindig rekedtes volt a hangja. És
csak hozzám beszélt… Ez tetszett. Nagyon. De a szemei tompábbak voltak. Mintha
megerőltető lenne számára minden. Eddig nem volt ilyen. Reggelente is élesen
nézett szét és éberen. Most valami más volt. Csengő. Felpattantam. Tudom hová kell
mennem. Meg sem álltam a nővér szobájáig. Kopogás nélkül nyitottam ki az ajtót.
Megmerevedtem. Yukichin ott feküdt az ágyon. Infúzióval a kezében és lassan
lélegzett. Gyors cipő kopogás.
-Mégis ki a franc..?
Murasakibara! Meg vagy te húzatva ?! – folytott hang. Látszott a fején,hogy
legszívesebben ordibálna.
- Mi történt vele? –
morogtam. Dühös vagyok és aggódom. Aggódom? Hm..
- Fáradt és nem ivott
eleget. Nemsokára lecsepeg és mehet vissza órákra.
- Nem hiszem. – leültem
az ágyára. Megbökdöstem a kezét. Semmi. Nem akarom…. Keljen fel. –
Yukichin…Direkt megkérdeztem,hogy jól vagy-e…- Megsimogattam a fejét,az arcát és a kezét.
- Te tényleg kedveled. –
dühösen ránéztem. Ne zavarjon. – De most inkább hagyd békén. Ráfér a pihenés és
nem biztos, hogy bírná azt, hogy más hozzá nyúljon.
- Nem érdekel. – ismét az
arcához akartam nyúlni,de megragadta a kezem. - Yukichin… - megszagolta a csuklóm,majd elengedte.
-Atsushi…miért? – még nem
igazán volt magánál.
-Mert elmentél.
-Te teljesen hülye vagy…-motyogta
maga elé. -Az a nő kuncogott. Meg fog maradni.
-Minden rendben. Hamar rendbe jön,csak várd
meg amíg magához tér rendesen. – Kicsit higgadtabban vettem szemügyre. Picit
jobb színben van. Meg akarom harapgálni,hogy van-e olyan édes mint tegnap volt.
Kinyújtotta a kezét,közben pedig összébb kuporodott.
- Fázik.
- Nem baj. Így könnyebben
fog magához térni. Lassan ideje már…
-Hm. – a másik oldalára
sétáltam és bebújtam mellé. Az ölembe ültettem,figyelve,hogy semmi ne akadjon
be. Mélyet lélegzett.
-Mindjárt felkelek. –
Hátradőltem ez el fog tartani egy ideig.
- 10 perced van.
-Mulaszakibara…mennyi
időnk van?
- Annyi.
-Hah… Bosszantó. Mennyi
idő még?
-Pár perc és lecsepeg.
-Kilály. – milyen
aranyos…
- Yuki-chan…már megint
nem ügyelsz a beszédedre.
-Huhm. -Lassan felült és
a vállamra rakta a fejét.
-Próbálkozom. – Rám
nézett és már kicsit élénkebb volt. – Te mégis miért vagy itt?- Áh…már nem úgy
beszél. Kár.
-Mert eltűntél. Nem
szóltál. Nem engedtem meg.
- Éppen azzal a csodás Himurával
voltál,nekem pedig dolgom akadt itt.
- Hazudtál. -vádoltam
meg.
-Nem igaz. Tökéletesen
jól vagyok,enyhe gyári hibával. A
reklamálással a gyártót kell megkeresni.
-Heh? – Egyre idegesebb
lettem. – Yukichin ne csináld.
-Mit? – nézett fel
hatalmas ártatlan szemekkel. Ahj…ismét belebújtam a hajába.
- Csalfa macska.- éreztem
a vékony,erős ujjait a fejbőrömön.
-Oktondi óriás. –
Valahogy nem volt sértő. Inkább nyugodt és valahogy…kellemes. Csendben
megvártuk,amíg lecsepeg. Az a nő, sas szemmel figyelt mindent. Amikor kihúzta a
tűt,én szisszentem fel. De Yukichin…csendben tűrte. Csak picit szorította össze
a kezét. Vatta ragasztó. Kész vagyunk.Levettem a zakóm és ráadtam. Biztos fázik
még.
-Indulnotok kell,de csak
óvatosan. Ha bármi probléma lenne,azonnal szólj. – enyhe bólintás.
Felkeveredett. Máris mellé álltam. Lassan indultunk el.
- Atsushi?
-Hm?
-Délután bent maradunk.- Hogy
mi? – Elkértem a háztartástan termet Amai-senseitől. Ma együtt fogunk alkotni a
konyhában.
-Mikortól?
-Órák után. Ha jól rémlik
ma nincs edzésed, így lesz időnk bőven feltámasztani benned a szakácsot.
-Yukichiiin,inkább
rendeljünk valamit és együnk.
-Nem nem. Imádsz
enni,mégis szégyen amit a konyhában művelsz. Majd most meglátod milyen jó móka
is tud lenni. -Felfújtam az arcom.
-Nem akarok oda menni.
Haza akarok menni és pihenni és megenni az umaiboimat. Hirtelen megfordult.
Pimaszul bele nézett a szemembe.
-És mit szólnál ha azt
mondanám,hogy sokkalta finomabbat fogok a szádba tenni? – nagyot nyeltem. Miért
kísért ennyire?
(Shirayuki)
A teremben minden síri
csendben volt. Bár tudna érdekelni. Leültünk és máris kezdődött az óra. A matek
soha nem volt a legerősebb területem.Bár ez még egész könnyű. Térgeometria. Murasakibara
is figyelt. Sőt,néha még a füzetébe is írt valamit. A nap további része
eseménytelenül telt. Nem ment ki következő szünetben sem. Ebédkor pedig szembe
fordította a padjainkat és kipakolt egy rakat édességet és vagy 3 bentot. Egy
részről értem,mert nagy test és ahhoz, hogy égjen a kazán kell az anyag
bőven,de ha hozzá veszem az alapvető fogyasztását… Hatalmas étvágy… és mivel
állandó jelleggel energia takarékos üzemmódban van energiában sem lehet hiány.
Nehezen fáradhat ki úgy igazán. De ez csak jó…tovább tart a játék idő. Mind két
kezében pálcika volt. Na ha most elkezdi lapátolni,én lehidalok. De nem. Egyik
kezével magának adagolta, míg a másikat felém nyújtotta. Ez most
komolyan,gondolja?! Úgy nézhettem rá mint egy szenilisre, mert morrant egyet.
-Yukichin zsibbad a kezem.
-Nem akarom. -Csendben
bámult rám. Mit bámult? Szugerált. Mintha ezzel vérig sérteném. Pedig nem is. Az
ajkaimhoz nyomta. – Atsushi én- és ahogy
nyitottam a szám már bele is rakta. Összeszűkült a szemmel néztem ahogy enyhe
elégedett vigyorral nézett rám. Ez kajak úgy jön le,hogy: szokd meg,hódolj be.
Egyél már baszod. Most rendezzek jelenetet? Van nekem arra energiám jelenleg?
Nem nagyon. Lassan meggondoltan rágtam meg ami a számban volt,mindeközben végig
a szemébe néztem,lehet egy hangyafasznyit dacosan. A teremben is csend volt.
Talán ilyen csend kellhet a lepke pornó felvételéhez… Lepke szex…bár nem
hallanánk semmit se.mert a lila óriás pótolja az elvesztett hangokat. Komolyan,úgy
eszik mint egy T-Rex meg egy csapat raptor össze mixelve. Nem baj. Na jó most
az egyszer. Evett és etetett. Bár mellette inkább csipegetésnek tűnt. De mentségemre
szóljon, minden annak tűnik mellette. Lustán eszegettem amit a számba adott, ő
pedig elégedettnek tűnt. De az ebéd szünet elreppent, ahogy a maradék pár óra
is. Na jó ehhez képest a tegnapi nap mérföldekkel jobb volt. Mire észbe kaptam már a háztartástan terem előtt
álltunk táskával a kezünkben.
-Yukichin…komolyan gondolod?
-Igen.
-Meddig leszünk itt?
-Sütünk,eszünk,sütsz megyünk.
Ez a terv. De amióta ide járunk,még nem láttam volna,hogy bármit is csináltál itt…
- Eszünk? -nagyon csillog
a szeme…
-Természetesen. Miért te itt
hagynád a kész kaját?
- Dehogy. -háborodott fel.
Elmosolyodtam. Ekkora majmot…
- Na ugye. – Kinyitottam az
ajtót és beballagtam,szorosan követett. Egy csomó hozzá való volt kipakolva. Amai-sensei…
kedves. – Mit tudsz elkészíteni?
- Virslit. – na az van nála
állandó jelleggel….- Tojást. Ilyeneket. - Tehát az alapok alapja megvan.
- Rendben. Csinálj valamit,hogy
megnézzem,hogy mozogsz aztán meglátjuk hogyan tovább. – Csak bólintott és nekilátott.
Elővette a serpenyőt,bekapcsolta a gázt és aránylag nyugodtan,kómotosan állt neki.
Mit ne mondjak…az apró tojásokkal a kezében kicsit röhejes látványt nyújtott és
bizonytalan volt pár résznél. Elsőnek egy fakanállal akart a tojás alá nyúlni,de
hál istennek meggondolta magát… Ezután következett az igazi szívroham mert majdnem
magára húzta a forró edényt. Már pattantam is fel, amikor megoldotta. Jézusom… Elsőnek
talán pár biztonsági alap dolgot kellene vele átvenni… Kiraktam neki egy tányért,hogy
tálalni tudjon. Ügyes. – Na most pár virslit bevágással, hogy lássam hogyan használod
a kést. – Se szó se beszéd neki állt,ami picit megdöbbentő volt. A hatalmas kezéhez
képest a kicsi virslik viccesek voltak. Mosolyogva figyeltem és felültem a pultra.
Nem is olyan vészes. Így csak a figyelmét kell felkelteni ezen a téren is és mivel
kaja van a dologban…Megtámasztottam magam és hátradőltem. Méég egy kicsit és ki
fog roppanni a hátam. Ahogy elkezdtem hátrébb dőlni halk szisszenés jött az óriás
felől. Leugrottam és még pont láttam,ahogy rázza a kezét,de kapásból a háta mögé
dugta.
-Atsushi mégis mit csináltál?-félre
kapta a fejét.
-Semmit.
-Én pedig ezt el is hiszem.
Mutasd.
-Nem.
-Atsushi….
-Nem akarom.
-Kérlek Atsushi. -kinyújtottam
felé a kezem ő pedig tétovázva nézett rám. Na azért. Bele rakta a hatalmas mancsát
az enyémbe. Egy vágás volt a mutató ujján. Még mindig vérzett.– Hjajj te…. -bekaptam
az ujját és megszívtam. Megremegett. Felnéztem rá. Pirosabb volt,mint egy paradicsom.
No lám no lám. Megint kisfiús… - Nem vészes,nem mély. – Kibuggyant még egy kis vér
én pedig lassan lenyaltam. – Leragasztjuk, rendben? – csak pirosan bólintott. Kézen
fogva a táskákhoz vezettem és leguggoltam. Kivettem a kis tapaszt a táskám hátuljából
és a számba kaptam. Felemeltem a kezét és minden ujját lehajtottam kivéve a sérültet.
Mind két kezemmel értem körbe az ő egy kacsóját. Istenkém… Minden oldalról megnéztem
azt az egy szem álló végtagját aztán elengedtem az egyik kezemmel. Széttéptem a
csomagolást és lassan ráraktam az érintett részre. Már morgott. – Nyugalom már vége
is. . – Hátat fordítottam neki és vissza indultam a tett színhelyére. De hirtelen
rántást éreztem,majd 2 erős kar kulcsolódott körém. – Atsushi?
-Hm. – gondolom ez volt a
köszönöm.
-Szívesen… - így álltunk egy
darabig
-Yukichiin
- Tessék?
- Inkább üljünk le és rendeljünk
valamit.
-Nem.
- Pfff… - felkuncogtam. Aranyos.
-Már mindent tudok, amit tudnom
kell, szóval együtt fogunk ügyeskedni. Meglátod élvezni fogod. – próbáltam lelkesnek
mutatkozni és higgadtnak. Ami ment is. Nagyjából,mert tényleg remélem, hogy nem
egy kínszenvedés lesz.
-Mit tudsz?
- Alapvetően nincs baj a képességeiddel hozzá véve,
hogy a Teikoban ezerszer jobb jegyeid voltak
kijelennthető, hogy krónikus lustaságban szenvedsz.
- Csak unalmas. Majd később
még ráérek. – Áh,csak kinyögi itt,hogy mi a szituáció.
- De itt nem türelmesek és
a legtöbb csapattársad feletted jár,így nincs motivációd igaz?
-Igen.
- Régen mi motivált?
- Hogy bosszantsam Midochint
és Akachin is azt mondta, hogy csináljam és anya is. – ezen felnevettem.
- Ez…valahogy rád vall,ugye
tudod?
- Honnan tudod mi vall rám?
- Jó megfigyelő vagyok és
azt mondják okos is.
- Tényleg az vagy. Mármint
okos. A megfigyelőt még nem tudom.
- Előbb utóbb az is kiderül
majd.
- Yukichin anyukája milyen
volt? -megfagyott bennem a vér. Milyen ártatlan kérdés és mekkora fájdalmat tud
felidézni… Hát milyen…
- Nem egy tipikus anya. Nem
nagyon kedvelt. Hál” istennek 8 éves korom óta nem is találkoztam vele
-Miért? -már a fejem is kóválygott.
- Nem tudom. Nem sikerült
rájönnöm és már nem is akarok. De ha ez számít a nagyszüleimet kedveltem. Néha sikerült
elvinniük és akkor jól szórakoztam. -gyors téma váltás.
- Mit csináltál?
- Falun laktak és rengeteg
állattal játszhattam. Fára mászhattam,friss gyümölcsöket ettem és dolgoztam.
-Dolgoztál?
- Kapáltam gyomláltam meg
ilyenek.
-Akkor te paraszt voltál?
- Mondhatni. De az ilyen emberek
munkája nélkül nem kerülne étel a te asztalodra sem. Minden egyes élelmiszerért
megdolgoznak. Ezért nem vesztegethetjük el őket. – Csendben maradt.
-Az anyukád bántott? – lemerevedtem
megint. Higgadj le…nyugalom…a múlt az a múlt.
- A múlt az a múlt. Nem érdemes
rágódni rajta. -kibontakoztam az öleléséből és elsétáltam. – Gyerünk vissza a hozzá
valókhoz. Befejezem a virslit, sütünk egy kis amerikai sütit, eszünk aztán mehetünk
is. Gondolom megfelel. Hátra se néztem rá. Nem akarom tudni mire gondol,hogyan néz
rám. Most nem. A kezembe vettem a kést és ebben a pillanatban egy nagy árnyék vetült
rám. Most egy jóval szorosabb béklyóban találtam magam
- Sajnálom.
-Ezen nincs mit.
-De van. Szomorú lettél.
-Nem. Csak nem szívesen beszélek
a múltamról. Nem történt ott semmi olyan,amiről beszélni kellene.
- De amiatt lettél olyan amilyen.
-ez félig meddig igaz…de az igazat megvallva…
- Nem. A testvéreim miatt
vagyok az aki. -Mondtam ki hangosan- Nekik hála tanulhattam, utazhattam, tapasztalhattam
és fejlődhettem. Ehhez a szülő anyámnak semmi köze. Ha ő hatott volna rám a legjobban
leginkább halott lennék, nem pedig itt veled. – tudtam, hogy ezen megütközik. Bár arra nem számítottam,
hogy még erősebben szorít. – Folytathatjuk? -nehézkezesen engedett el. Neki álltam
felvágni a maradék virslit.
-Polipot. Polipot akarok.
– jött a magabiztos utasítás mögülem.
- Hai-Hai… - pár vágás és
kész is. Hamar a serpenyőben landoltak. Csak úgy sercegett az olaj. Nagyon oda koncentrált.
– Vegyél elő egy tálat, lisztet, 4 tojást,margarint,cukrot,sütőport, csokidarabokat.
– pár pillanattal később hallottam ahogy mögöttem kalamolt. Még párszor megráztam
a serpenyőt,de a kis oktopuszok máris szép pirosan pattogtak. -Tányért. -Máris landolt
a tányér. Kiszedegettem rá mindent majd az előkészített dolgok felé néztem. Ez hamar
meglesz. Gyorsan összeütöttem a tésztát és a sütő felé fordultam. 200 fok… kész.
Király,kiszedtem két tepsit és a sütőpapírt, vissza fordultam és szembesültem egy
effektív nagy problémával. Atsushi a tésztát majszolta. Halkan leraktam a cuccot
a pultra és elkezdtem felé lopakodni. Mikor már mellette álltam hirtelen csaptam
rá a kezére. -Nem szabad. – Az a sértődött fej… istenem miért nincsen nálam fényképező
gép? Mint amikor a filmekben meg az animékben a kutyákat kapják valami rosszon ők
meg bedermednek és ultra ártatlan fejjel néznek,hogy ők bizony nem. -A minőség ellenőrzés
később jön,a többi után. A következő momentum egy életre belém égett. Nagyon lassan
bele nyúlt ismét a tálba és a tésztás ujját végig húzta az arcomon.
- De szabad. – Döbbenten pislogtam
rá. Ez..meg…mi a fene?
-Töröld le. – szóltam rá határozottan.
-Oké. – hoh ez könnyen ment.
Vagyis azt hittem. Mivel nemes egyszerűséggel lenyalta rólam a tésztát. – Kész.
-Én csak tátogtam mint egy hal. Mégis mi van ma ezzel a palival?! Mély levegő lassan
kifúj. Minden rendben. Zökkenjünk vissza.
- Köszönöm. Na most a tepsikbe
vágj ki sütőpapírt.- Innentől kezdve hamar ment minden. Amikor az első tálca bekerült
már le is ültünk enni. 10 percenként kell cserélni majd szóval lesz idő közben.
Bekaptam pár falatot és már mentem is a következő tálcát előkészíteni. Kis tészta
halmokat raktam rá,aztán vissza ballagtam az asztalhoz. Már várt egy falattal a
villáján. Hamar bekaptam,de közben félszemmel a sütőt figyeltem. Ő is bekapott pár
villányi kaját aztán én jöttem. Máris vehettem ki az első adagot. Hamar kihúztam
és be is dobtam a következő tepsit. Kiszedegettem egy ételhordóba. Hajrá hajrá.
Megint teleraktam és ismét a kaják felé haladt. Le akarok ülni… Nyah… Alig értem
oda máris felém nyúlt két hosszú kész.
-Yukichin. Pihenj. Majd én.-
Egy kicsit ott üldögéltem, - Ne igyekezz ennyire.
- Te pedig igyekezz picit
jobban. – mormoltam.
- Igyekszel helyettem is.
– pf…
- Csak tudnám miért… - beledörzsölte
a fejét a hajamba majd velem együtt felállt. Felrakott a pultra és tálcát cserélt.
Mindent úgy csinált ahogy én.
- Legközelebb legyünk itt
is párban.
-Csak akkor ha te is csinálsz
valamit.
- Hm.
-Ezt vehetem beleegyezésnek?
– lóbáltam meg a lábam szórakozottan.
-Yukichiin ne kérdezz feleslegesen.
– felkacagtam. Ez a mamlasz… Vajon észre veszi, hogy egyre jobban oda figyel mindenre
maga körül?
- Nem tán… idegesítő?
- De. Az. – kiöltöttem rá
a nyelvem.
-Így jártál.
- Hah. Reggel sokkal aranyosabb
voltál. – elpirultam.
-Vegyük úgy, hogy nem hallottam
és te sem hallottad, hogy beszéltem.
- De hallottam.
- De nem hallottad. Félre
hallottad.
- Nem.
- Moo… - elkezdtem puffogni.
Ha így tudom ma el se jövök.
-Aranyos. – Egyszerre két
tálcát rakott be és elém állt. A kezeit pedig az enyémek mellé tette. Felém hajolt.
– Yukichin… - össze érintette az orrainkat.
- Khm khm. – hangos torok
köszörülés Morcosan nézett hátra,de a pozíciót nem változtatta meg.
-Mit akarsz Masachin?
- A másik kölyökhöz jöttem.
Kagamine át akar menni? – barátságtalan volt a hangja.
- Lesz igazolásom. Attól,
hogy eljöttem az Angelsből még részt kell vennem a kötelező eseményeken,edzéseken.
– Atsushi is kíváncsian nézett rám.
- Minden edzésünkre jöjjön
el. – Heh? Ez süket vajon?
-Mégis miért? – felszaladt
a szemöldököm.
- Ért a kosárlabdához nem?
Ha eljár eltekintek az eddigi inaktivitástól. Holnap kezd. – Mint aki jól végezte
dolgát Heh?
- Na pasztmeg.
-Hoh?
-Kicsúszott na.
- Jönni fogsz velem.
- Ha megyek lehet kinyírom
a haverod.
- Nem szabad. – orrba pöckölt,mintha
fenyítene.
-Pffff…. – neki indult kivette
pakolta majd értem jött és odébb rakott.
- Együnk. – elnyammogtunk
mindent és még sötétedés előtt haza kísért. Az ajtóban megszorította a kezem és
megvárta, hogy beérjek.
- Yuki-chan? Máris végeztetek?
-Shiroki szemüvegben félpucéron állt a konyhában pohárral a kezében.
- Shi-chan lesz nekem itt
mostantól egyetlen higgadt és minimum 24 órával előre kiszámítható percem? -össze
zavarodottan nézett rám.
- Mi történt?
-Holnap a Yosen csapatával
kellene lennem,mind eközben 24 órázunk Tokyoban. Szerinted?
