Kimaradtam volna?

A válasz,ahogyan az ábra mutatja igen és ezért elnézést is kérek,de meg van rá az okom. Bele vetettem magam a munkába,hogy legyen egy kis bevètel a japán órákra és az új gépre,ami valószínűleg szeptember elején lesz megvève,de a jó hír az,hogy Tora (a nagyobbik gép) már a héten *valamikor,a szerelő bácsi ezt ígérte és ajánlom neki,hogy betartsa* vissza kerül. De ezen kívül sajnos más problémàba is ütköztem. Mindenkinek vannak hülye pillanatai. Ez tény,de az én hülyeségem már hónapok óta kísért. Hogy milyen formában? Megvágtam a domináns kezem és jó ideje csak szopok vele konkrétan. Jelenleg pihenhetnem kell és ügyelni,hogy ne csináljak vele semmi ökörsèget,ami nehéz,mivel a balfasz csillagzat alatt születtem és hajlamos vagyok magamat roncsolni,vagy így,vagy úgy. Viszont ez a kis szünet rengeteg ötlettel járt, amiket szèpen sorban elkezdek majd megvalòsítani. Várható folytatás és summer special a Purple giant and Sarcastic Snow White-hoz,pár Bleach szösszenet,könyv bemutatòk,anekdotàk,novella szerű dolgok,elmèlkedèsek és hasonlók,amiket alig várok megírni :) 

Addig is,

Bye bye~

Barátság

Barátokkal rendelkezni egy elég alapvető dolog.  A társas lét része az,hogy nem vagy egyedül,egyesekkel jobban kijössz és többet megtennél értük mint másokért. Ezek az emberek különleges helyet kapnak az ember szívében és sokkal toleránsabbnak  leszünk velük szemben. Én az a típusú ember vagyok aki a többi embert magasabb pozícióba rakja mint önmaga. Persze ez a viselkedésemből,de főleg a beszédemből sokszor nem jön le,de ettől függetlenül ez a valóság. Ha valaki durván bánik velem,ott hagy,kihasznál úgy érzem,hogy ezt érdemlem,az én hibám,ehhez hasonlók. És tudom,hogy nem csak én vagyok így. Szerintem elég sűrűn fordul elő egy barátságban,hogy az egyik fél jobban szeretne a  másik mellett maradni,mint a másik. Én..az utóbbi időben 3 barátomat vesztettem el.  Persze nem meghaltak,se semmi ilyesmi. Félre értés ne essék. De…még nálam is van egy pont ahol elég. Régebben nem zavart,hogy ha kihasználtak,ha egyedül hagytak,ha elvették mindenem és érzelmileg kikészítettek,de most…valahogy egy belső hang azt üvöltötte elég.  Furcsának találtam,de egy részről érthetőnek. Nem akarok tovább emberek után futni úgy,hogy közben nem kapok érte semmit,de még egy csepnyi bizalmat,megértés morzsát sem.De hogy,hogyan jutottam ide? Hah..Talán az elején kellene kezdenem,ugye?

Elsőnek jóformán decemberig  szeretnék visszaugrani. Jó messze,ugye? De…talán itt kezdődött minden. Egy olyan barátra leltem az egyetemen akinél jobbat nem is kívánhattam volna. Vagyis ezt hittem.  Minden rendben ment,sok mindent elárultunk egymásnak. De…valami félre ment. Vagyis nem félre,csak máshova. A lánynak barátja lett. Persze ez természetes és nem is volt vele bajom,mivel a srácot is barátomnak tekintettem és segítettem mind két félnek ahol tudtam. A srácot egy kicsivel a lány után ismertem meg,de elég hamar megértettük egymást és a szerelmi hullámvasútéinál végig ott voltam. Segítettem. Egy részről nagyon örültem,mikor  együtt voltak,mert mind két ember fontos volt számomra és szerettem volna,hogy boldogak legyenek. A lánytól mindig azt mondta,hogy nem tudja elhinni,hogy létezik még egy ilyen ember mint én,mivel sok közös van bennünk,sok hobbink egyezik a gondolkodás módunk is hasonló,én is hasonlóan éreztem. A sráccal sokszor beszéltem komoly dolgokról,érzelmekről . Aztán egy nap a lány eljött hozzánk. Úgy látszott nagyon boldog volt,jól szórakoztunk,beengedtem a privát szférámba,ami tőlem nagyon furcsa volt,de úgy éreztem,hogy megtehetem. Nem tudom mit láthatott…talán a sráccal való barátság mélysége nem tetszhetett neki…de miután elment tőlünk…minden kommunikációt megszakított velem. Pont úgy ahogy a srác is. Nem köszöntek. Kerültek. Felért egy arcon csapással.  Nem tudtam mire vélni. Jellememből adódóan pedig rohantam utánuk,mint valami kis kutya. Miután szétmentek újta elkezdtek beszélni velem,meg volt az egymás nyakába borulás, az öröm. De időszakos volt. Mint manapság minden más. A lánnyal van egy közös nagyon kedves barátnőnk,akinek a szülinapjára meglepetést szerveztünk,egy közös nagy ajándékot,aminek a beszerzése előtt pár nappal kihátrált. Végig hallgattam az érveit és őszintén elmondtam neki,hogy nem értem meg őket. Nem azért mert hülye vagyok meg ilyenek,csupán azért mert más vagyok és egyáltalán nem gondolom így. Innentől kezdve megint nem beszélt velem. Úgy dolgozta fel,hogy ellene támadtam és haragszom vagy valami hasonló. De azért…az a momentum amikor az az ember aki annyi szépet és jót mondott nekem ,aki elmondta,hogy mindig barátok leszünk  satöbbi a születésnapomon rám sem nézett,nem érdekelte,hogy mi van,sőt mikor mindenki felköszöntött megölelt,még elfordul…hát mit ne mondjak nem volt kellemes. De…ennél csak az volt szebb amikor a kézzel írt verseimet vissza küldte úgy,hogy közben 2 méterre ült tőlem…na ott majdnem elpattant a cérna. Nem vártam ezt. Utána  még én voltam a hülye így vissza tekintve,hogy se szó se beszéd ahol tudtam suliban segítettem neki. Vizsgán is én voltam az,aki felhívta,hogy hol van,mert késésben volt. De semmi.  Ne értsetek félre. Nem haragszom rá. Csalódott vagyok. Nem is tudom mennyire elmondani mennyire. Aztán jött a srác…amióta szétmentek a lánnyal nagyon depresszív volt,végig ott voltam,volt,hogy le se szart,de intett,köszönt,a lány is haragudott rám eleinte egy kicsit amiért még beszélek vele,de nem érdekelt…Egy barátot az én szemszögemből nem lehet eldobni. Nála azt hittem kezd minden rendbe jönni,de…hátat fordított. Mármint egyik barátnőmmel Mesével voltam (a csajszi akinek nemrég írtam a blog ajánlóját),aki rengeteget segített neki,de nem köszönt. Pedig észre vett minket. Hátat fordított,becsajozott,már a pórnép azaz mi nem számítunk ezek szerint. De ha még utána ránk ír,hogy bocsi,a barátnőmmel voltam és azért nem mentem megértem. De semmi. Kicsit…oda vágott. Egy dolog volt nála a fejemben: Engedd el. Én az én részemről már nem sajnálom…Nem elsőnek csinálja ezt a leszarlak dolgot,de Mese…Aki annyi mindent megtett érte…azt hiszem többet érdemelt volna. De ez kellett mind kettőnknek,hogy rájöjjünk….nincs miért küzdeni. A harmadik eset az…nos röviden tömören egy tragikomédia. Amikor mamám kórházba került,akkor az albérletünk kulcsa másnál volt,egy barátomnál.Írtam neki,hogy gáz van kell a kulcs mert mama kórházban van és Debrecenből haza akarok menni megnézni őt,a holnapi vizsgámra már úgy is tanultam. Elkezdett velem kiabálni ordítani,hogy felesleges,nem tudok vele mit kezdeni amúgy se,amúgy is az én családom nincs olyan anyagi helyzetben,hogy utazgassak,meg még vizsgája is van holnap stb. Oké…nem vagyunk gazdagok,de azért szegények se. Egy vonat jegyre futja. Azt elismerem,hogy nincs kocsim meg lakásom,mint neki,de hiányt nem szenvedtem sose a fontos dolgokból.Ezzel a leányzóval már amúgy is volt pár összetűzésem…de valahogy mindig megbocsátottam. Ez az én hülyeségem tudom,de… Ez több volt.20 percet ordított velem,majd amikor a Campushoz értünk,úgy hozzám baszta a kulcsot,hogy hetekig lila volt a hasam. Aztán még felhívja az ÉN lakó társamat panaszkodni,akivel kölyök korom óta ismerjük egymást. Nagyon fájó volt az egész. És…nem hiányzott az eseményekhez.Ahogy a további viselkedése se. De szerintem ennyi…bőven elég erről.Ugorjunk.

Nem tudom Ti,hogy vagytok vele,de ha egy barátom rám ír,hogy figyi már gáz van ,akkor nem így reagálok rá.Továbbá…ha valakinek elmondom mennyire hú de örülök neki,nem dobom el. Nem használom ki,ott ahol tudom,nem fordítok neki hátat. Ha észreveszem minimum intek neki,ha még segített is nekem,akkor minimum egy jó hangos sziát oda vetek.Nem fenyegetem,nem ugrok a nyakának, nem hülyézem le az indokát,főleg,ha az betegség a családban. Nem tudom…lehet,hogy velem van a baj,de barátot hátra hagyni,tönkre tenni…Nem szokás. Persze Barbi (a közös barát) mondta,hogy legyek tekintettel az első egyén állapotára. Tekintettel voltam.Azért nem rendeztem jelenetet,úgy,hogy amúgy nálam is vannak körülmények és…hidegen hagyja őt. Mindezek után…eldöntöttem,hogy nincs szükségem olyanokra akik csak bántanak,akik kihasználnak. Elvágom tőlük magam,ha kell,udvariasnak a szak társaimmal udvarias leszek,de…nem hagyom,hogy tönkre tegyen az ezen való aggódás. Meg…most komolyan azt nevezzük barátságnak,ahol egyik a másik után folyamatosan rohan,úgy,hogy közben magának árt?  Nem hiszem. Nem akarom elfogadni,hogy ez lenne a barátság…És nem is fogom ezért jutottam erre a dologra. Persze…még bennem volt az,hogy hátha valami történik ezért,gondoltam úgy,hogy várok. Várok hátha valami mozdul. De nem történt meg,én pedig…elengedem. Fájni fáj még a hiány,de…egy idő után elmúlik. Egyedül Barbit sajnálom...Mert ő igazán akarta,hogy minden olyan legyen,mint volt,mind legyünk ismét barátok. De...talán ő is el fogja fogadni a döntésem.

Szóval gyerekek,ne hagyjátok magatokat kihasználni és vigyázzatok azzal,hogy kit neveztek a barátotoknak. Mert ez egy fontos szó,amivel nem lehet,csak úgy dobálózni,mivel egy barátság egy kincs,vagy talán jobban illene rá,ha azt mondanám,hogy egy virág amiről csak ketten lehet gondoskodni. Ápolni kell,oda ügyelni rá,kincsként kezelni,minden mértékre figyelni,mert ha az egyik fél ügyel rá,akkor a virág elrohad,mérgezővé válik.Nem is akárhogy,a másik félt akkor hosszú távon is szétroncsolhatja lelkileg és testileg is. Ezért kérek minden olvasót…legyenek óvatosak és becsüljenek meg minden barátot,de ha észreveszik,hogy a virág mérgező,hiába tűnik önzőségnek,tépjék ki tövestül és hajítsák el messzire,mert úgy lesz jobb.

Update

Vége az első évemnek az egyetemen. Hivatalosan nincsenek vizsgáim most hétfő óta és ez végre jelent egy kis kikapcsolódást.  Az előző félévben eléggé szerencsétlen voltam. Ezt mutatja,hogy akkor 2,9-es lett az átlagom,úgy hogy sok szak társam segítettem. A második félévbe már komolyabban vetettem magam és ez meg is látszott hiszen az átlagomat sikerült felhoznom 4,3-ra,ami egyet jelent azzal,hogy megkapom a 150 centis Murasakibara Atsushi-s  body pillowt. (előzőleg már egyszer megrendeltem,de valami bibi támadt és végül nem érkezett meg. Szerencsére az eladó normális volt és vissza kaptam a pénzem.Most pedig megy a vadászat a jó árért és a megfelelő képért stb,de remélem most már sikerül mindent nyélbe ütni.)  Tudom furcsa,hogy 20 éves létemre ilyenre vágyom,de ezen már nem lehet segíteni.Továbbá tiszteletemet tettem egy felső fokú nyelv vizsgán is,amiről érdekes élményekkel távoztam.  Rengeteget beszéltem és nem is olyan rosszul,mégis elég gyér pontot kaptam,szóval úgy néz ki ez nagyon erős bukta lesz. De már ezen is túltettem magam és úgy vagyok vele,hogy decemberben újra próbálkozom. Na jó. Ez nem teljesen igaz,mert eléggé bassza az ideg rendszerem. Komolyan beszéltem az Olimpiáról (gazdasági szempontból,doppingolás szempontból,politikai szempontból,a sportolókra kitértem,a magyar teljesítményre), a Brexitről,a bloggerről, a szabad bölcsészet szakról,az esztétákról,az írásról,a táboroztatásról, a témám pedig a feminizmus volt,amit bőven kifejtettem (arab nők helyzete,feminista,femináci,szüfrázsetek,eredeti tervek elgondolások) utána mondta a nőci,hogy beszéljek az egészségről ,mondom oké Arról is beszéltem bőven,bele vittem megint egy kis sportot,szóba került a magyar egészségügy helyzete,beszéltem róla,rákérdeztek az EB-re beszéltem róla. Ehhez képest a 30 pont amit adtak az nem sok,ellenben kevés. Na de mindegy. Már nem tudok rajta változtatni,szóval felesleges rajta idegeskedni. Ha megtudom,hogy megbuktam majd akkor rívok.  De ennek hála elgondolkodtam. Mármint… Nem azért,de mostanság elég sok arcul csapás ért. Ezért is voltam egy részről inaktív,másrészről meg ott a gépem ami nem az igazi. Ki kell cseréltetnem a touchpadot,ki kell takaríttatnom,újratelepíttetnem,a beépített aksit kicseréltetnem és új töltőt kell vennem,hogy minden patent legyen. A testvérem dolgozik,szóval van lehetőségem használni a gépét,meg vissza kértem a kicsi netbookom,ami igaz,hogy nem csatlakozik a nethez,de írásra jó,feltölteni meg fellehet mindent pár perc alatt a nagy gépről.  Na de,nem ez a lényeg. Vissza oda,hogy gondolkodtam. A családunkban lett egy tumoros megbetegedés,a  nagymamám is kórházban volt,a baráti zónámban sincs minden rendbe, és a kutyáimmal is volt egy kisebb problematika. Ehhez jön,hogy a régebbi problémáim ezek miatt kezdenek megújulni,ami igen kellemetlenné teszi a dolgokat,mindennap téren. Nos…ahogy az ábra mutatja,manapság nem vagyok a szerencsés fajta,de komolyan…ez vezetett arra rá,hogy elmerengjek azon,hogy mi is az,hogy barát,ragaszkodás,egyáltalán tartós érzelmet táplálni valaki iránt,akit kedvelsz. De ennek az eredményére egy picit még várnotok kell,mert…nehéz megfogalmaznom. Addig is…Ezzel a kis updattel tudok szolgáltatni. 

Nemsokára újra jelentkezem~

Egy lehetőség a Purple Giant and Sarcastic Snow White-hoz :)

Hát hello bello :) 

Arra gondoltam hogy mi lenne ha csinàlnànk egy kicsike játékot,ami azt foglalnà magába,hogy NEKTEK lehetőségetek van arra,hogy szituàciókat,történéseket adjatok meg Shirayukinak és Murasakibarának. Pl strandolàs,nyári szünet vagy akármi. Konkrét eseményt is javasolhattok pl csók,vita vagy épp körülményt. Ezeket én beépítem egy novellàba. Ezeknek nem lesz befolyása a történet menetére! Csupàn úgy gondoltam,hogy megajàndékozlak ezzel titeket.
Kommentben jelezzetek vissza,vagy semmis lesz a dolog :)
Eresszétek el a fantàziátokat ;)

Purple Giant and Sarcastic Snow White 8.fejezet

-No lám. Egy nagy csodát látunk hölgyek és urak.  – eléggé szarkasztikusan áll hozzá a dologhoz.Pedig tényleg ügyes volt. Igaz,hogy minden tiszteletet és formaiságot nélkülözött,de elég sok mindent elmondott és más esetében ez már egy közepessel  egyenlő. Nála meg már négyes. Bele nézett a szemembe,mintha belém akarna látni. Kárörvendően ránéztem és próbáltam belesűríteni azt,hogy fogadja el.Képes vagyok csodát tenni egy olyannal akit,eleve a csodák generációjának a tagja. Kíváncsi vagyok…. – Minden csoda csak egy napig tart,de legyen. Közepes. – Na azért. Enyhe elégedettséggel dőltem hátra. Atsushi pedig…nos őt hidegen hagyja,hogy mi a történés és hogyan értékelik. A tanóra ezután zökkenő mentesen folyt tovább,de éreztem végig magamon Mayuri-sensei tekintetét. Itt csak az a bibi,hogy a mellettem ülő is észre vette és eléggé dühösnek látszott miatta. Általában el volt nyúlva az asztalon,de most egyenesen,enyhén felém dőlve terpeszkedett és egy gyilkos aura áramlott belőle. De ilyen téren Sensei se maradt alul. Férfiak…. Ahogy megszólalt a csengő Murasakibara felpattant és megragadta a kezem. Már húzott volna kifelé,amikor egy metsző,hideg hang megállította.
-Kagamine, jöjjön vissza. Beszélnünk kell. – Ah… Csak legyen már vége ennek az átkozott napnak. Érdektelenül  fordultam meg és egyenletes léptekkel  elindultam. Azonban felettem változatlanul ott magasodott egy dühös óriás. – Kettesben. –Nézett fel az ön jelölt testőrömre.
-Atsushi kérlek várj meg a tetőn. – szóltam rá hátra sem nézve. Nemleges morgás volt a válasz. – Menj fel és vidd a zacskót a padomtól . Benne van a jutalmad és amúgy is beszélnünk kell majd. – Éreztem,hogy felém mozdult. A feje a fülem mellé került.
- Yukichin, ez így nem jó. 
-Nem lesz baj. Ugye,Sensei? – kérdeztem rá egy mű vigyorral.
-Kevesebb problémája  lesz most,mint magával. Igyekezzen. – Ismét egy morgás,ami egyre távolabbról érkezett.  Zacskó zörgés. Pár másodperc  múlva hátra néztem fél szemmel . Tényleg fel van paprikázva a drága.  Látszott rajta,hogy nehéz lesz megbékíteni. Ő volt az utolsó aki kifáradt a teremből.
-Nos Sensei,mi a probléma? –kérdeztem rá unottan. Pont akkora volt mint én így még felnézni sem kellett rá. Jó induló pozíció.
-Mégis milyen indíttatással fogadta el ezt a nevetséges ajánlatot?
-Hoh,hát mi más motiválhatna,mint egy osztály társam megsegítése a nehéz időkben? 
-Ne bolondozzon. Annak az idiótának a logikátlan terve…nem hittem volna,hogy bele megy egy ekkora ostobaságba. A maga képességeinek ez az egyértelmű pocsékolása és – na ácsi bácsi.
-Már elnézést Sensei. De az az idióta,az unoka bátyám. Semmi joga őt a szájára venni úgy,hogy nincs tisztában azzal,hogy milyen ember.Továbbá – hideg mosoly költözött ajkaimra és elő vettem a leglenézőbb modorom. – Azt hiszi,hogy ez az iskola tartogat számomra bármiféle nehézséget? Ne nevettessen. Az egész egy vicc. Az igazság az,hogy semmi újat nem tudnak tény anyag szinten mutatni. A legtöbb óra unalmas és felesleges,ahogy az itt lévő emberek 90 százaléka. Komolyan… -felsóhajtottam és hátra néztem.Láttam az ajtó üvegén át a körvonalát…áh bolond fiú… - Több nyelven beszélek mint ahogy álmodná és több országban már meg van az érettségim. Jóformán csak azért vagyok itt,mert azt parancsolták.  Áh és ezen felül….-pár lépéssel  előtte teremtem és belenéztem a szemébe,úgy ahogyan az ellenségeimébe szoktam – Ha még egyszer…csak egy rossz szót is szól az én kis bohócomról...megtudja azt,hogy milyen egy élet a purgatóriumban…
-Ez  fenyegetés. – nézett rám komolyan enyhe ijedtséggel.
-Nem dehogy. –léptem hátra. –Ez egy ígéret. Továbbá…Ne feledje Sensei. Véletlenek…Mindig történnek. – Egy pillanatra…hagytam,hogy lássa kivel is van dolga. Meghátrált. Mennyire tipikus. Ha egy felnőttben,tudatosul,hogy valami vagy valaki nem olyan mint amit elképzel,akkor menekülőre fogja a dolgot és megtorpan. Nem mer tovább harcolni vagy érvelni  vagy bármit csinálni. Elkeserítő. Pedig tőle nem vártam,vagyis inkább tőle vártam a legkevésbé.
-Kétlem,hogy bárhogy  tudna segíteni Murasakibarán.  –szólalt meg higgadtabban- Nincs benne potenciál a tanulás terén.
-Majd meglátjuk.  Szerintem motiváció kérdése az egész. 
-Bele fog törni a bicskája.
-Nem hiszem.
- Miért ilyen biztos benne?
- Ez a specialitásom. – kérdő tekintettel bámult rám- Magas,egocentrikus óriások és az ő leigázásuk. – néztem rá vigyorogva. Elképedt. 
- Más vagy,mint aminek tűnsz… 
-Mégis mióta lehet kinézet után ítélni? –kérdeztem rá komolyan.Távolodó léptek zaja…Na végre ő is elindult. Bár nem tudom,miért várt eddig. Mintha ez az ember képes lenne nekem bántani vagy bármi hasonló. – Nem vártam ezt Senseitől…Picit csalódott vagyok. – Elkomolyodott. Látszott rajta,hogy valami nagyon hosszú dologba kezdene bele,ha engedném. – No,de nekem mennem kell. Egy lila óriás vár a tetőn. Vagyis remélem,hogy oda ment és nem kószált el. –jegyeztem meg mellékesen.   Megfordultam és elindultam ki a teremből. Oh tényleg. – Remélem lehiggadt Sensei és nem lesznek téves képzelgései. Engedelmével. –Meghajoltam és távoztam. Ez  a sok felesleges udvariasság és hajlongatás… Még mindig furcsa. Meg eleve az is,hogy egy ilyen társadalomból,hogyan alakult ki az apám könnyű erkölcsű viselkedése.Bár így belegondolva olyan mint valami méh. Megy virágról virágra beporozza a fullánkjával aztán tova száll. Majdnem kirobbant belőlem a nevetés. Néha még én is dili vagyok…ezután a nap után pedig főleg. Olyan mintha egy könyvben az előzmény olyan hosszúra nyújtanák,amennyire csak tudják nem törődve azzal,hogy milyen durca is egy nap és hogy mennyit is bírna el egy valós ember. De sajnos vannak ilyen napok.Túl hosszúak és fráasztóak és a végén csak ledőlsz az ágyra és hagyod,hogy mindened kikapcsoljon. Alig várom,hogy én is oda kerüljek.A pihe-puha ágyacskámba,ahol végre nyugalmam lesz. Mire észbe kaptam már fent is álltam a tetőn. A lilaság nekem háttal ült és éppen egy csomagolással küzdött. Elmosolyodtam. Lassan mögé sétáltam és kikaptam a kezéből a chipszes zacskót. Egy  gyors mozdulattal kinyitottam és kivettem belőle egy darabot. Morcosan nézett fel rám,kezeire támaszkodva. Lassan a szája felé nyújtottam a darabkát mire kinyitotta és várta,hogy bele rakjam. Nos…ez szó szerint várja,hogy a sült galamb a szájába repüljön,de…Ez nekem jár amiért így kiálltam érte.  Unott arccal nézte végig,ahogy végül az én számba kerül. De azért a pozícióját tartotta ügyesen,csak már lefelé nézett.
-Atsushi. –Szóltam rá gyengéden,mire felnézett. Lehajoltam és megpusziltam a homlokát. Kitágult szemekkel bámult rám.-Ügyes voltál. –Mosolyogtam rá elégedetten.Elpirult. Mire észbe kaptam már megragadta a derekamat és valahogy belevarázsolt az ölébe. Szorosan megölelt és elrejtette az arcát.
-Igazságtalan vagy Yukichin. Erre nem voltam felkészülve. – Mormogta bele a  nyakamba mély hangon,mégis valahogy kisfiúsan. Tetszik ez a kettősség. Az én jellemem és komolyságom mellé nem árt. Ezért is szeretem többek között a testvéreimet. 
-Ez csak egy jutalom volt. Ha ügyes vagy akkor jutalmat kapsz,ha gondot okozol akkor büntetést. – közöltem vele nyugodtan.
-Heeh? Büntetés? Milyen?  - a füléhez hajoltam.
-Az ti-tok. – halkan,szinte búgva válaszoltam neki,mire tiszta libabőr lett a nyaka . Hah.. A szorítása még erősebb lett. Szinte magába passzírozott. A hajamba fúrta a fejét,miközben morgott valamit nagyon halkan.  Így maradtunk egy ideig. Hah…milyen kellemes illata van… A nyakához érintettem az orrom. Tiszta,édes és mégis férfias. Megnyugtató… Mély levegőt vettem és ráfújtam mire már szinte fájdalmasan szorosra fogta az ölelést. Mint valami kígyó aki elkapta az áldozatát. Mégis…tetszik. A mai nap után kell. Újabb mély levegőt vettem. Kicsit…biztonságban érzem magam.  Kicsit én is hozzá bújtam. De csak egészen kicsit.  Ellazultam. Oh a francba…Ez így túl kényelmes…
(Murasakibara Atshushi)
Túl sok.Mégis túl kevés. Ahogy hozzám simul túl jó. De mégis többet akarok. Pont a nyakamra fújja a levegőt. Milyen gonosz… Egyik pillanatról a másikra teljesen ellazult . Egy kicsit elhajoltam. Alszik..?  Igen. Nem is akárhogy. A pillanatnyi távolság miatt nyöszörögni kezdett,aztán visszahúzott magához. Nem volt benne túl sok erő. Mégis egy lányhoz képest,erősebb volt a kelleténél.   Enyhén megint el van nyílva a szája,pont úgy mint fent. Meg akarom harapni. Felfalni. Most nincs aki megállítson.  Lassan pózt változtattam.Törökülésbe keveredtem és elfektettem az ölemben. A fejét nem akarja el venni … Hogy szorít. Milyen ragaszkodó. És furcsa. Jó döntés volt,hogy ott maradtam. Érdekes volt. Az a kisugárzás,olyan volt,mint egy hatalmas ragadozóé,ami bármelyik pillanatban lecsaphat. Nem tévedtem abban,hogy egy cica. De az alapján lehet,hogy a nagyobb fajtából való. Talán mint egy tigris vagy egy hópárduc. Annak a nőnek igaza volt. Kiállt Shirochinért. Úgy látszott egy pillanatra,hogy neki ugrik. Még engem is megvédett. Pedig már megszoktam,hogy az emberek hülyének néznek és nem várnak el tanulásnál semmit. Amíg nyerek kosárban. Én pedig mindig nyerek. Mindenkit összezúzok és élvezem. De most Yukichin is annyi örömöt adhat. Legalábbis így érzem. Elkezdett mozgolódni és a mellkasomhoz kucorodott. Majdnem bebújt a ruhám alá.Egy kicsit megigazítottam és így az arca szabaddá vált. Milyen piros a szája.A szempillája is sűrű. De közelebbről megnézve  a homlokán van egy nagyon halvány heg. Még közelebb hajoltam. Az orrom az orrához ért.  Lassan végig szaglásztam a nyakát is. Nem tudom megunni az illatát. A természetes édes illata miatt olyan mint egy édes nyalóka. Alig várjam,hogy elnyaljam. Vajon…a szája is olyan édes mint az illata? Hm. Lassan a szájára illesztettem a számat. Megpusziltam,de el is kaptam a fejem.  Hirtelen nagyon melegem lett. De olyan puha volt. Abból nem lesz baj,ha még egyszer megpróbálom. Lassan közeledtem felé ismét. Most hosszabb ideig tartottam ott a szám.Oh istenem. Mint a vattacukor. Vajon az íze is olyan? Még alszik…mélyen.  Lassan megnyaltam az alsó ajkát.  Erre felszusszant és sóhajtott. Tetszett neki. Akarja ő is. A teste akar engem? Mondjuk kié ne akarna.  Majd kicsattanok.Feszült vagyok. Legszívesebben  letépnék magamról és róla mindent. De aztán? Mi lenne? Én…nem tudom.  Még soha nem akartam ennyire valamit.  Még soha nem élveztem ennyire valamit. Erősen magamhoz húztam megint,mire vissza vackolta magát. Mély  levegőt vettem. Ez az illat… Újra és újra beszívtam. Hirtelen a csengő szólt. De nem kelt fel rá.  Engem se nagyon érdekelt. Picit igazítottam a helyzetünkön és eldőltem. Teljesen összesimultunk. Ez így tökéletes. A hajába bújtam,hogy körbe vegyen .  Egy kis alvás talán lehiggaszt és amúgy is tetszik ez a póz. 
(Shirayukineko Kagamnie)
Lassan kezdtem el ébredezni.  Az első amit észrevettem az az,hogy meleg van és valaki szorít. A második az,hogy fekszem. A harmadik pedig,hogy valakin fekszem,aki illat alapján Murasakibara. Na ne. Elaludtam. Mármint rajta aludtam el. Kikukucskáltam a karjai közül és döbbenten vettem észre,hogy már a nap lemenőben volt.  Na ne.  Shiroki meg fog ölni. Tora végképp. És..felnéztem Atsushira. Ő nem fog. Olyan békésen elvan,hogy az hihetetlen. Nagyon vigyázva fog magán és még véletlenül se érjen a szél, ne legyek földön és hasonlók. Egy gyenge mosoly kúszott az arcomra. Mégis tud figyelni és törődni dolgokkal. Vissza raktam a fejem a helyére. Istenkém ez a hatalmas melák.. Az egyik tenyere a derekamra kúszott. Még mindig megdöbbent,hogy mekkora… És milyen meleg és jó illatú. És hülye. Fel kellett volna keltenie,nem lefeküdni és baszni az alkotmányra. Bár egy részről tényleg hálás vagyok neki. Egy kicsit kipihentebb vagyok és higgadtabb. Felnyúltam és végig simiztem az arcát.  Vajon miért érzem úgy,hogy valami jóról maradtam le?  Nem számít.  Fel akartam ülni,de úgy fogott akár egy satu. Erősek a kezei. Tudtam én ezt eddig is de,hogy álmában is képes ilyen lágy erőszakot kifejteni mutatja azt,hogy még rá kell gyúrnom csöppet arra,hogy meg tudjam állítani a pályán.  Ez a pasi…nem okoz túl nagy fejtörést,mégis gondolkodom rajta és szórakoztat.  Ez így nem lesz jó. Nagyon nem. Érzelmileg kötődni bármilyen emberhez nagyon nem oké. Fájdalmas vége van szinte mindig,elárulnak,összetörnek és kizsákmányolva ott hagynak mintha ez lenne a normális. Megmutatják milyen, ha nem vagy egyedül aztán vissza dobnak a magányba. Ezért biztonságosabb ha magadban vagy. Fiatalabb koromban emlékszem,hogy egy ideig itt éltem. Megszereztem életem első családon kívüli barátját és nagyon boldog voltam. És naiv. Egy srác volt az. A korosztályunkból ő volt az egyetlen ,aki magasságban kb ott járt mint én és kiálltam értem a játszótéren. Nagyon kedves mosolya volt. Yami azt mondta biztonságos mellette lenni,de tévedett. Tévedtünk. Be akart illeszkedni,máshova akart jutni mint én és ezért kihasználva azt,hogy bízom benne,megalázott mindenki előtt. Megmutatva azt,hogy ő is  a „falka’’ része és mindenben elől jár. Persze ezután tényleg olyan pozícióba került. Talán a sors akarta így de kosarazni kezdett ő is. Center lett. Amikor megtudtam kaptam egy kisebb dührohamot. Addig az én és a Tita felelőssége volt az,hogy a legmagasabb játékosokat lefoglaljuk,hogy a többiek érvényesülhessenek.  Ekkor kezdtem el igazán a centerekre fókuszálni. Talán túl jól is sikerült a dolog,mert az első ilyen mérkőzésen véletlenül eltört a center karja,pedig jó 60 centit rám vert magasságban. Yami ekkor vetette fel,hogy mi lenne,ha megtanulnám uralni a dühömet és használnám azok érdekében akiket szeretek. Tudtam,hogy nincs más  választásom. Az Angelsben nem tűrik az ilyet. Mai napig csaj sejtéseim vannak,hogy hogyan sikerült eltusolnia. Ezek után egyre többet fejlődtem. Sokaknak a nagy bánatára.  Felcsúsztattam az ujjbegyeimet a halántékára. Láttam egyszer azt az embert játszani és pont ez ellen az óriás ellen.  Azzal az idegesítő minden rendben mosolyával ment fel a pályára és a magasabb center szétzúzta. Most már a hajában kalandoztak az ujjaim. Tudom,hogy szörnyű dolog,de akkor nagyon boldog voltam,de egyben fel voltam tüzelve. Már akkor felfigyeltünk a csodák generációjára. Mindenkinek meg volt a kiszemeltje,de úgy voltunk vele,hogy felesleges még ringbe szállni ellenük. Még van hová fejlődniük. Ekkor tájt Amerika és Japán között ingáztunk én pedig elég gyakran jártam a nagyszüleimnél. Amerikában fizikálisan hajtottam főleg,a Japánban töltött idő alatt annyi információt próbáltam felszívni amennyit csak tudtam,Magyarországon pedig pihentem és segítettem a földeken.  Még mindig emlékszem arra a friss illatra,meg a büdösre. Mert ja,a munka és a gazdálkodás egy izzadsággal és kellemetlen szagokkal teli munka.  Nem tudom hanyadjára piszkáltam ma a haját ,de még mindig meglep,hogy milyen kellemes.  Ráadásul úgy tűnik,hogy neki sincs ellenére. Na jó,Shirayukineko. Összeszeded magad mert ez aztán nem állapot!
-Shi- chan, mégis miért vagy ilyen? És vajon én miért vagyok ilyen? – kérdeztem halkan,jóformán magamtól. 
-Azért mert ilyen akarok lenni. – Hallottam meg egy rekedt álmos hangot. Ha nem én lennék én,akkor még azt is hozzátoldanám,hogy szexi de akkor ez egy napra már túl sok dicséret lenne,meg túl sok piszkos gondolat.  Figyelmemet rátereltem és szembe találtam magam tompán csillogó szemeivel,amikben ott volt az elégedettség.  Milyen pimasz… - Amúgy nem bánom,hogy ilyen vagy. Nekem tetszik. – vetette oda tök mellékesen.  Hát ez… Mélyet sóhajtottam,na jó. Kínomban sóhajtottam és eldőltem,de ő a lapát kezeivel szépen magára terelt. 
- Ha nem lennél ki kellene találni. – morogtam magam elé félig morcosan,félig vidáman. 
- Tudom.  Yukichin.
-Hm?
- Az enyém leszel.
- Álmaidban. 
- Ott már az enyém vagy.
-  Parancsolsz? – néztem fel rá,összehúzott szemöldökkel.
- Nem számít. 
-Nem ez volt a kérdésem.
- Ideje lenne indulnunk. – Mit sem törődve a háborgásommal vagy kérdésemmel velem együtt állt fel és elindult. 
-Atsushi legyél olyan kedves és tegyél le. –szóltam rá miközben erőteljesen robogott a terem felé.
-Nem. – rövid tömör elutasító. 
- Kérlek? 
- Yukichin a nem az nem. – pfff…..
-De miért?
- Mert így jó.
-Tisztában vagy azzal,hogy csupán udvariasságból kérdezem meg?
-Nem. Nem engedem,hogy most meglépj.
-Miért?
- Mert haza kísérlek. 
-Miért? Nagy lány vagyok tudok magamra vigyázni.
- Hm. 
-Köszi. Ezzel előrébb jutottam. – A teremben felkapott mindent és indult is tovább. Na jó azt azért elismerem,hogy ügyesen lavírozik velem és a cuccokkal meg úgy amblokk. A szekrénye előtt ledobott mindent lecserélte a cipőjét majd fogta magát és a szekrényemhez sétált. Vajon honnan tudja,hogy hol van a szekrényem?  
-Nyisd ki.
-Tegyél le. 
-Nyisd ki vagy eltöröm.
-Hajrá.
-Yukichin. –morrant rám. Leeresztett a földre vigyázva,hogy a szoknyám alá ne lehessen belátni. Pár pillanat alatt kinyitottam. Komótosan átvedlettem a lábbelim,miközben Murasakibara konkrétan meggyalázta a privát szférámat.  Megmasszíroztam az orrnyergem. Istenkém…  Higgadtan indultam volna el,amikor realizáltam,hogy valaki vigyázva fogja a hajam. – Merre megyünk? Messze van?
- Nem szükséges kísérned. A fiúk kollégiuma közel van,felesleges sétálnod 30 percet majd vissza 20-at. 
-Csak induljunk már. – fújtatott duzzogva. Megindult az ajtó felé minden cuccommal egyetemben. –Yukichiin siessünk. Hideg lesz.-csücsörített. Pici mosoly kúszott az arcomra.
- Jó jó. –Ráztam meg a fejemet.  Vidáman.  Elindultam elég lendületesen és meglepetésemre kinyitotta előttem az ajtót.  Sokkal nagyobbakat tudott volna lépni,de a tempóját hozzám igazította. No lám no lám. Tud ő úriember is lenni. Ezt eddig is tudtam,mert Momoival mindig rendes volt az adatok szerint,de mással nem nagyon volt előzékeny. Merengve hátra néztem rá.
-Miért?
- Csak úgy. – egy ideig csendben sétáltunk. –Honnan tudtad?
-Hm?
-Hogy  meg fogom jegyezni.
- Lehet,hogy úgy viselkedsz általában, mint egy  címeres idióta aki nem fog fel semmit,de a sportokban jó vagy,amihez ugyan úgy kell az,hogy hamar megjegyezz dolgokat,felmérd a helyzetet meg hasonlók. Ha még ösztönösen is csinálod a képességeknek ott kell lennie.  Az egyik húgom is ilyen,vagyis hozzád hasonló. Nála már túl estünk ezen.  -  Csak maga elé meredt és nem mondott semmit. Na de na. Ilyet  veszélyes játszani,mert könnyen megölelhet egy oszlopot vagy a földet. De nem. Ő mindent kikerülgetett és látszott rajta,hogy valamin nagyon gondolkodik. Megtorpantam,mire belém ütközött elég csúnyán.  – Ne mögöttem gyere. Így kellemetlen. – szóltam rá,mire se szó se beszéd mellém lépett és így folytattuk csendben a sétát.  Egy ponton megelégeltem és a zacskóért nyúltam . Nem értette mit akarok ezért elhúzta előlem,de én meg  jóformán dőltem utána.  Megfogta a derekam és nem engedte,hogy tovább menjek utána. 
-Nem nem.
- A nyalókámat akarom.  – sikerült minden érzelem nélkül kipréselnem magamból ezt az igen gyerekes mondatot.  Elengedett és  beletúrt a zacskóba,kikapott két nyalókát. Az epres hamar a szájában landolt,majd megállt. Ha most azt fogja csinálni amire gondolok…hát én valahogy bosszút fogok állni. És igen. Az állam alá nyújt és hátrabillentette a fejem. Lassan közelített a nyalókával a szám felé. Hoh. Hát így állunk? A vállára helyeztem a kezem és nagyon lassan  végig simítottam rajta és végig húztam a kézfejem az egész kezén. Picit el is pirult. Elsőnek végig nyaltam az időközben megállt nyalókát,majd a számat. -Itadakimaasu- dúdoltam halkan,majd bekaptam,mire láthatólag és hallhatólag is egy hatalmasat nyelt. Kicsit hátrább létem és pimasz vigyorral néztem rá. –Indulhatunk Shi-chan?
- Boszorkány….- innentől kezdve higgadtan tettük meg a haza vezető utat. Néha néha észrevettem,hogy mennyire éhesen vagy épp intenzíven bámult. De nem tett semmit.  Amikor a ház elé  értünk mindent végig mért,mintha meg akarná jegyezni,majd lenézett rám.  Megsimogatta a fejem és miközben elvette a kezét,belegabalyodott hosszú hajamba. Máris csattant az ajtó és szinte kirobbant rajta Shiroki. Vidám arccal jött,de láttam a szemében,hogy aggódott. Istenkém.
-Yuki-chan,hát hol kószáltál?  Összebarátkoztatok?
- Suliban voltunk és mondhatni. Hazavinnéd Atsushit? 
- Nem kell. –szólt közbe az említett.
-De. – Tényleg szembefordultam vele és komolyan belenéztem a szemeibe. – Köszönöm,hogy haza kísértél. Csak bólintott. Vágyódva nézett le a zacskóra. – Megtarthatod. Nekem még úgy is van fent.  
- Köszönöm. – megráztam a fejem.
-Ezen nincs mit. Ideje indulnotok.
-Holnap.
- Kezdődik a kínzásod. –folytattam a tömör kis mondatát.  A tekintete jóformán perzselt. Beleborzolt a hajamba és az időközben kocsiban ülő Shiroki felé vette az irányt. Megvártam amíg behajtogattja magát majd  becaflattam a házba,lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. Istenkém,komolyan,mibe keveredtem…