Purple Giant and Sarsactic Snow White Part 3

A hajam össze vissza lengett  még ennél a kellemes tempónál is. Bármennyire is élveztem az édes semmit tevést nem álltam meg,hogy ne nézzem ezt a balfácánt. Felkönyököltem a vállára és elmélkedve vizslattam a profilját. Eleinte nem vette észre,de két perc után már a földre sütött tekintettel és égő pofikával rohant mint ha az élete múlna rajta ezzel megkockáztatva azt,hogy leessek. Kajakra lobogtam a szélben,de nem hagytam abba a nézését.

-Yukichin hagyd abba.!! – kiáltott rám,kétségbe esve,miközben a sarkára állva lefékezett. Kicsattant belőlem a röhögés. Előre csúsztam szorításából és ezzel egyenes arányosan elértem,hogy fejjel lefelé zuhantam a föld felé. Behajlítottam a térdem ezzel egy kis fogást biztosítva a szoknyán,hogy azért nehogy már lecsekkolja a bugyimat így az elején. Nem mintha később esélyes lenne ez a szituáció. Báár magamat és a néhai szerencsémet ismerve,fogok én még úgy földet ölelni,hogy nem hogy a bugyimat de még a tetoválásaimat is látni fogja. Mindeközben kézre érkeztem szépen a talajra és enyhe lendületet tartva átfordultam a talpamra. Guggoló helyzetből néztem fel rá mosolyogva,ő pedig enyhén eltátott szájjal bámult rám. Felugrottam és picit ugráltam,hogy a vádlimban az izmok felkészüljenek,mivel csodálatos terv fogalmazódott meg bennem.

- Versenyezzünk Murasakibara-kun. – a vigyort nem lehetett letörölni a képemről. 90 százalék az esélye,hogy nem fog komolyan venni és csupán 10 hogy igen. Rám férne már egy alapos testmozgás. A drága center még mindig áll és tájol. – Vagy nem mersz kiállni velem? –húztam fel a szemöldököm,mire magához tért mint a medve tavasszal és máris felfújta az arcát.

- De. Kimerek állni. – és azzal neki lódult az előző tempójában. Ez a drága szent bogárka komolyan azt hiszi,hogy ezzel bármit is ellenem? Nem azért az 5 forintért,de nem hiába van rajtam hosszú zokni. 4 angyalszárny díszíti a vádliaimat. Ami azt jelenti,hogy kivételesen erősek. Az Angels Academyn csak oda varrattak fel tetoválást,ahol kiemelkedő voltál. Mit tudom én.. Torának a kezein voltak és a bokáin jelképezve azt,hogy gyors és erős kezű. Yuménak van a mellkasán is egy bemutatva azt,hogy angyali szíve van.  Talán Yami az,aki a legtöbb tetoválással rendelkezik,de nekem sincs okom panaszra. Mivel sikerült egyet a halántékomra és a tarkómra is kiérdemelni,mivel makacs mégis simulékony a természetem és az IQ-m valahogy az átlag emberének a kétszerese. Megszorítottam a bokáimat  is és végig húztam a kezemet a vádlimon. Murasakibara Atsushi. Most olyan ellenfeled van aki ellen ez a léha mozgás…annyit ér mint delfinnek a lemosható tetkó. Leraktam a kezeimat a földre és felemeltem a seggem. 3. 2. 1. Rajt. Szinta kilőttem és elég hamar beértem őt. Ahogy elhúztam mellette láttam a perifériás látásomból rajta a dühöt és az eltökéltséget. A szemei elsötétültek és lejjebb vitte a súly pontját. Jóformán majdnem beért, de ezzel csak azt érte el,hogy begyorsítottam. Figyelembe véve a japán kosárlabdát mindenképp szembe kerül Taigaval,aki hasonló kaliberű játékos mint én. Tehát erősek a lábai,bár az intelligenciája egy békáéval egyezik.  Murasakibara szépen tartotta az iramot amit felvett. Csodálatos. Ráfér az erőnléti fejlesztés. Így a teste jobban fogja bírni a harcokat és önmagát. Picit lelassítottam,hogy beelőzzön és legyen egy jó élménye a lelkem virágszálanak. Bár egy kicsit rossz érzés. Abba  a hitbe ringatni,hogy a jelenlegi kondijában nyerhet. Ahogy előttem rohant nem tudtam nem észre venni a széles vállait és nos elég jó fenekét. A bambulásomból az zökkentett ki,hogy egy virág cserép kezdett el közeledni a fejéhez fentről. A könnyű vérű édes anyukájával szaporodna hevesen… Ráléptem a nehezített cipőm sarkára,hogy elhagyjam. Ahogy végre megszabadultam tőle éreztem a könnyedséget. Olyan volt mintha 15 kg-tól megszabadultam volna. Valójában így is volt. Minden izmomat megveszítve elrugaszkodtam a földtől és szétrúgtam a cserepet. Aminek a darabjai szanaszét szóródtak. Az óriás megtorpant én pedig enyhe puffanással értem földet. A cserép darabjai beleálltak a lábamba. Mondanám,hogy fájt,de én figyelembe se vettem. Éreztem már sokkal rosszabbat is. Tekintetemet kapásból felvezettem oda,ahonnan valószínűleg a cserép esett. Hogy lehettem ekkora…figyelmetlen balfasz? Teljesen belemerültem ebbe a játékba és még azt se szúrtam észre,hogy veszély fenyeget,mivel ha az ember belegondol úgy ténylegesen. Mekkora esély van arra,hogy egy istenverte iskolában,ősszel, egy cserép egy folyosói ablakból véletlen kiessen? Ez túl nagy klisé ahhoz,hogy megtörténjen. Végig vezettem a tekintetemet az ablakokon. Figyelve,hogy van-e valami gyanús.  Az egyik ablakban ott állt az öreg igazgató,kedves mosollyal az arcán,mégis komoly tekintettel. Ah….tehát tesztel. Nem elég neki az érzete annak,hogy itt van 2 angyal. Rafkós vén dög. Azonban ez nem ő volt. Túl…nyílt támadás és amúgy is röhejes. Tehát valaki vagy  engem vagy a lilaságot akarta elföldelni. Mély sóhaj hagyta el a számat. Lendületesen megfordultam,hogy vissza menjek a cipőmért. Belebújtam és párszor megrugdostam a földet. Nos. Eldőlt. Ebéd szünetben felhívom akit felkell aztán alszok egy kiadósat. Nyújtózkodtam egyet mire roppant pár csigolyám. A lila óriás csak nézett rám nagy szemekkel.

- Szívesen. De mielőtt még a szádat is kitátanád a sült galambnak… Legyél szívesen megfordulni és folytatni a versenyt. – elég hideg mondatokat sikerült hozzá vágnom…Mentségemre szóljon,hogy nem akartam én ilyen durva lenni,de azért már picit elegem van a mai napból. Megindultam lassan kocogni mivel ő még mindig csak nézett mint borjú az újkapura és ha a megfigyeléseim pontosak még van  pár percem mire realizálja a dolgokat és elindul. Ennyi idő alatt  pedig simán meg tudom úgy előzni,hogy jóformán semmi esélye ne legyen győzni. De abban nem lenne semmi élvezet…. Ahogy szépen lassan kocogtam kivágódott az egyik ablak.

-Shirayuki-chaaan csörög a telefonood- Shiroki ordítására minden futó megdermedt.

- Sense,akkor vegye fel. – szóltam neki vissza.

- De Haru-chan az. Ő mindig elfáraszt és leszid,ha más telefonjával játszom.

- Akkor dobja le, vagy írjon neki egy üzenetet,hogy egyelőre még órán vagyok..

- De akkor velem fog kiabálni- sírt fel hangosan.

- Hát akkor dobd le aztán vissza dobom.

-Ookkéé akkor pattanj fel a kerítésre.

- Haai – pár mozdulattal máris felkeveredtem a mellettünk futó kerítésre. Mindenki bámult rendesen kialakult körülöttem egy kör. Hmm.. Kör közepén állok,körbe vesznek jó kurvások és rosszaak. Áh csinálhatnék egy Edda koncertet. Kiváló Pataki Attila lennék. A telefon szépen repült fölém csak egy picit baszta el a dobást direktesen. Hát zeberedj meg… Ismét ugranom kellett,de ezúttal a másik lábamról,mivel a jobb lábam felettébb fájdogál. Gyorsan elkaptam a repülő telefont és már esés közben felvettem. Kecsesen a bal lábamra érkeztem,míg a jobb, egyenesen kinyújtva pihengetett.

- Mond. – szóltam bele fa hangon.

- Mégis hol vagy drága egyetlen egy stratégák gyöngye? –kérdezett rá negédes hangon.

- Tesin.

-  Baszod hazudni kúrvára csúnya dolog. –csattant fel.

- Nem hazudok. Esküszöm,hogy lehoztak tesizni. –néztem  fel az égre szinte könyörögve.

- Komolyan?

- Hát amit meg kell tenni azt meg kell tenni na.

-Akkor,hogy vetted fel a telefont.

- Shiroki-sensei ledobta az emeletről.

-Hát ti nem vagytok normálisak.

- Ez tény. –csúszott ki a számon.  –Miért hívtál?

- Ja,hát azért, met nemsokára megyek látogatóba  és holnap után dupla próba lesz,hogy a hétvégén ki tudjuk pihenni a kínzást.

- Értem… Ez a szerda egyre jobb és jobb. – sóhajtottam fel magyarul. – Na leteszlek. Délben hívlak.

-Oké. Bye bye. –azzal kinyomtam és egy csomó döbbent szem maradt rajtam.

- Nee. Menjetek el. – szólt hangosan,mégis nyávogva a hatalmas óriás. Mindenki össze rezzent és oszlani kezdett. Kész csoda ez az ember… Nem hiába a Csodák Generációja név. Mély sóhaj kíséretében vissza dobtam a telefont pontosan Shiroki kezébe,aki mintha mindez természetes lenne szépen fogta magát és fütyülve tova sétált. Haláli a csávó esküszöm. Valahogy minden családtagomra jellemző az,hogy a leghülyébb szituációkból is angolosan képes távozni,mintha a génjeinkbe lenne kódolva. Leültem a kerítésre és merengve néztem jóformán szemtől szembe a Murasakibarával. A kicsi lelkéhez viszonyítva elég durván bántam vele. Mégis elküldött mindenkit,aki a kettőnk idejébe befolyt volna. Volt Shiroki arcában egy önelégült vonulat,amibe egy kis döbbenet társult. Ebből kiindulva valószínűleg rá is nézett egy csodálatos,kedvesnek nem mondható arckifejezéssel. Érdekes.

- Miért küldted el őket?

- Mert most együtt vagyunk. Versenyzünk. Zavarnak. – jelentette be unottan. Hát behalok ezen az emberen.  Hol ilyen, hol olyan. Ha hasonlítanom kellene valamihez…talán olyan mint egy édesség,aminek a külseje egyszerű de belül megannyi íz és szín található. Hm… szeretem az édességeket megenni miközben minden egyes falat íz világát kielemezem. Vajon… bele kellene mélyesztenem a fogaimat  a Murasakibara Atsushi nevű édességbe? Talán ez a hatalmas melák is hasonlókon gondolkodhatott,mivel tekintete egyre éhesebb és éhesebb lett. Hirtelen mozdult és levett a kerítésről. Feltartott a nap felé és csak nézett. Most jöhetne az a sablonos dolog,hogy egymás tekintetében elmerülünk és a naplementében elcsattan egy csók. Szép magyaros parasztsággal annyit tudok mondani erre,hogy meg a lófaszt. Én néztem az arcát ő figyelte a számat és ennyi. Figyeltük egymást. Felmértük a másik arcának minden négyzetcentiméterét,hogy az elménkbe véssük,hogy az úgynevezett csatánk további részében legyen viszonyítási alapunk.

Legalábbis az én részemről ez ment.Ő lehet csak bebambult vagy épp elfelejtett lerakni ,miután felvett. Ki tudja. Nincs kedvem rajta gondolkodni. Az ölébe vett mint valami kislányt és úgy futott tovább.

-          Ha versenyzünk akkor miért is viszel?

-          Azért mert döntetlen lesz. – jelentette be. Aztán egyenletesen,szépen futotta le a maradék köröket. A drága tanárnő teljes döbbenetére. Szerintem, még a büdös életben nem látta ennyit futni. De vissza gondolva a Teikoból hátra maradt adataira soha nem volt az a játékos aki futott volna. Inkább kényelmesen a palánk alatt helyezkedett el. Viszont láttam már,hogy milyen pusztító ereje tud lenni. Nem szívesen mennék szembe jelenlegi állapotomban Thor kalapácsával. A 20. kör után nyűgösen állt meg az edző előtt aki enyhe bólintással jelezte,hogy haladhatunk el,míg a többiek befejezik a futást. Lerakott és egy szigorú tekintettel ott hagyott az épület sarkánál,mintha azt mondta volna,hogy : Ne menj sehová vagy átdoblak a szomszéd telekre. Én meg mint egy igazi jó kislány ott maradtam. Kemény 2 percig. Aztán érzékeny hallásomnak és az unalomnak köszönhetően elbarangoltam a virág ágyás felé,aminek a szélén egy hatalmas fa állt. Ami nyávogott. Még nem hallottam nyávogó fát,ami azt jelenti,hogy vagy egy új genetikailag módosított cifa vagy egy cicus van rajta.  Alulról felnézve ki is szúrtam egy zöld és egy sárga szempárt,aminek a tulajdonosához valószínűleg tartozott a hang.

-          Cicc cicc. – nyugodt hangon hívogattam de csak még kétségbeesettebben nyávogott.  – Jajj te cica gyere már ide. – szóltam rá dorgálóan,de semmi reagálás vagy hajlandóság nem látszott rajta,arra,hogy leugorjon. Hát, hogy a jó isten áldaná meg azt a kis fejecskéjét… Oda álltam a fa alá és egy fáradt sóhaj kíséretében felpattantam a legalul elhelyezkedő faágra. Esküszöm…ennyi mozgást nem terveztem a mai napra… Ahogy egyre feljebb tornáztam magam,kirajzolódott egy fehér,bolyhos test . Felemás szemekkel reménykedve bámult rám a kis jószág.  Ahogy leültem mellé kapásból az ölembe mászott és dorombolva hozzám bújt. Egyem meg,de aranyos….Ahogy emeltem a kezem,hogy megsimogassam hálaként a kedvességéért a drága úgy döntött,hogy nem érdekli az alkotmány,se a formalitás. Mélyen belém mélyesztette tűhegyes fogait és mellé combomba vájta körmeit. Enyhén felszisszentem és egy gyenge taslit adtam neki,ugyan azzal a lendülettel,ahogy ő megharapott. Aztán,mintha ez lett volna a próba a kicsike elkezdte nyalogatni az általa okozott sebeket. Mosolyogva túrtam bele a fehér bundájába,amikor ismét realizáltam, hogy valaki figyel. Ugyan úgy mint fent a teremben. Murasakibara Atsushi lent állt, merengő tekintettel, nyalókával a szájában. Áhw…nyalóka… Én is akarok,nem kicsit nagyon. Felnyújtotta hosszú kezeit és várakozóan nézett rám. Felszökött egy szemöldököm. Ez a lény itt lent…komolyan elvárja,hogy a karjaiba ugorjak? Hát ez fenomenális. De amilyen elszánt én meg amilyen lusta… Áh még akkor sem. Megráztam a fejem és mellé ugrottam,vigyázva fogva a kiscicát. Leeresztette kezeit és félszemmel engem figyelve. Láttam az arcán enyhe sértettséget,de mégis volt benne…valami öröm,vagy élvezet talán,ami valószínűleg annak tudható be,hogy eddig mindenki kb úgy járt a nyomában mint valami kisistennek és erre jövök én, akit kerülnek,beszólogatok neki,muszájból vele vagyok. Komolyan kész fanfic is lehetne ebből. Felálltam és leraktam a cicust,hogy hátha haza megy szépen. De az állat stabilan ült mellettem és elég rondán bámulta a lilaságot. 

-          Hm? Cicácska?  - hatalmas kezével az apró állat felé nyúlt,mire az elkezdett rá fújni. Teljesen mögém bújt a kis fehérség. – Hmmm naaa,gyere gyere ide. – elég érdekes módját találta fel az állatok dédelgetésére. Sőt egy elég érdekes szituációt is felállított a helyszínen,mivel ha valaki kívülről látna minket a következőket észlelné: egy hatalmas lila hajú emberke egy fehér macskát kerget egy fehér lány körül. Tehát valami hihetetlen volt. Esküszöm ezzel a számmal fel is léphetnénk. A röhejes helyzetet a csengő szakította félbe. Jelezve,hogy ennek az órának már vége,ideje ebédelni.

-          Nos akkor, következő órán találkozunk,kivéve ha tesi lesz,mert akkor én mára végeztem. – elindultam lendületesen szépen ahogyan illik mellettem egy siető cicával.

-          Ez nem éééér. – kiáltott utánam,de én már az épületbe léptem befelé. Vagyis léptem volna,mivel ismét eltűnt alólam a talaj. Murasakibara ismét szállított vissza az öltözőbe,ami ezúttal tele volt tömve fiúkkal. Én szorgalmasan lógva hidegen végig futattam a szemem a kis szerencsétleneken majd végezetül szinte kitörtem a nyakam,hogy felnézzek az engem cipelő isten barmára.

-          Szerintem zavarunk. –jelentettem be a csendbe.

-          Nem érdekel. –Azzal berakott a szekrénybe ismét. Hát ez hihetetlen. A mai nap folyamán másodjára ilyen pofátlan,hogy berakjon ide. Bár így belegondolva rohadt gyorsan eltelt az idő. Komolyan ilyen pörgést a két hónap alatt nem sikerült alkotnia az iskolának. Ebben a pillanatban fény borított be. Szó szerint. Kinyílt a szekrény és kikaptak belőle. De legalább nekem annyi eszem volt,hogy megfogtam félúton az egyen blúzomat,hogy ne kelljen hajolgatnom. Abban a pillanatban,hogy talpra állított, el is fordult. Okos fiú.Hamar átvedlettem Tatsuya felsőjét amit igényesen rádobtam az óriás vállára.

-          Megköszönném neki,de sajnos nem tehetem. – Lassan pillantott hátra,mintha félne attól,hogy véletlen megles.

-          Miért? – kérdezett rá komolyan.

-          Azért mert legszívesebben megsimogatnám,de úgy jó erősen és tartok tőle,hogy meg is tenném,hogy ha huzamosabb ideig beszélnem kellene vele.Tehát a saját és az én érdekemben szépen hagyom repülni,amíg valaki ki nem tépi a szárnyacskáit. – eléggé szépen sikerült kifejeznem azt,hogy legszívesebben kinyírnám,sőt ismerve a hozzá fűződő érzelmi kapcsát,jótékonyan ki is hagytam,hogy az a valaki aki szét fogja rugdosni annak az egomán fallosznak a valagát én leszek. Istenem… Kész Máltai Szeretetszolgálat amit én ma csinálok.

-          Mielőtt vége lesz az ebédszünetnek érted megyek. –Jelentette be teljesen eltérve a tárgytól. Cöh..azt lesheti..

-          Ha megtalálsz,akkor vihetsz esetleg. – Ezzel a mondattal enyhe jókedvvel kisétáltam akkor még nem tudva,hogy egy komoly mégis boldog Atsushit hagytam magam mögött.