Purple Giant and Sarcastic Snow White special (pt1)

Fáradtan figyeltem az elől kicsattanó formában lévő Shirokit. Éppen a kirándulás részleteit ecsetelte úgy, mintha a legjobb dolog lenne ezen a kerek világon. Már a nézésétől elfáradtam. Lelógattam magam mellett a karom, és rásandítottam a mellettem ülő Murasakibarára. Hidegen hagyta az egész, de azért arra nézett, hogy fent tartsa a látszatot. Okos. Mélyet sóhajtottam. Muszáj nekem oda menni? Onsenbe úgysem megyek a többi… élőlény kategóriába esett szukákkal… És csak pesztrálnom kellene mindenkit. Nem akarom. Hátrahajtottam a fejem és elkezdtem a plafont kémlelni. Ismét kiszökött egy sóhaj a számon és ekkor megéreztem, hogy valaki ujjaim közé csúsztatja sajátját. Hatalmas, férfias kézfej volt, ami furcsán puha és kemény ujj begyekkel rendelkezett. Egyetlen egy embernek van ekkora és ilyen tapintású keze. Ismét ránéztem a lila óriásra, aki enyhén elpirulva ugyan, de ugyan úgy előre nézett. Lenéztem összekulcsolódott kezünkre. Kedves tőle, hogy fel akar vidítani. Egy gyenge mosoly költözött a szám szegletébe. A maga módján nagyon is törődő ez az óriás, csak ki kell nála ezt érdemelni vagy fel kell annyira piszkálni, hogy úgy érezze kötelessége. Én jelenleg nem tudom milyen identitással csinálja, de örülök neki.  Kivételesen. Picit vissza szorítottam a kezét és a mutató ujjammal megsimogattam az elérhető bőrét. Így jobban belegondolva őt szívesen megnézném miközben elmerül a melegvízű forrásban. No majd meglátjuk mi fog ebből az egészből kisülni.

Az óra végén mindenki vidáman csacsogva indult haza várva a holnap reggeli indulást. Murasakibara azonban tétovázott. Legalábbis abból, hogy ott állt mellettem, mint egy oszlop erre következtettem.

-Yukichin

-Igen?

-Holnap te is jössz?

-Lehet.

-Jössz. – döntötte el magának egy pillanat alatt. – Mellettem fogsz ülni. – felvontam egy szemöldököm.

- Mégis honnan veszed azt, hogy be fogok melléd férni? Mert a te méreteiddel jobbik esetben pont beférsz egy normál helyre.

- Megoldjuk.

- Persze persze. Menj haza, pakolj össze. Este még  felhívlak, hogy mindened bepakoltad-e. – Egy ideig feszülten nézett, majd hirtelen megsimogatta az arcom és elment. Mi járhat ilyenkor ennek a fejében,te jó isten… Ketten maradtunk a teremben Shirokival.

- Jól összebarátkoztatok. – jegyezte meg picit csalódottan .

- Mondhatni.

- Miért nem akarsz jönni? – miért is..? Nem érzem magam kényelmesen ezekkel. Nem akarok plusz problémákat.

- Fáradt vagyok és nem akarom a szabad időmet ezekkel tölteni.

- Tudod jól, hogy ez kötelező program.

- Lehet, de ha valaki véletlen beteg lesz azzal  nincs mit tenni.

- Mivel tudnálak rávenni, hogy gyere?

- Miért akarod, hogy menjek?

- Régen kirándultunk együtt… Hiányzol. Ez az iskola minden időnket elveszi. – Látszott rajta, hogy nagyon  elkeseríti a helyzet. Hjajj…

- Ha elmennék… Akkor meg kellene ígérned, hogy nem fested be a hajad és valamikor csak ketten elmegyünk arra a mit tudom én milyen matsurira. – morogtam magam elé, szinte már duzzogva és morcosan.  Az arcán a tökéletes döbbenet volt az úr. Nem mondott semmit, csak pár lépéssel elém került és szorosan megölelt. – Hiányzik az én Shirokim… - Még szorosabbra fonta az ölelését. – Amióta befestetted a hajad…. Egyre kevesebbet megyünk bárhová. Egyre több normálisnak titulált barátod van és már nem korcsolyázol velem. – Tudtam, hogy a szavaim fájnak neki. De azt is tudja, hogy igaz amit mondok. Régebben sokkal több időt töltöttünk együtt.

- Sajnálom. – remegett a hangja, a válla, az egész teste. Sírt.

- Van is mit. – lassan kezdtem el simogatni a fejét, mint ahogy ő tette kiskoromban velem.  – De nem baj. Elfogadom. – Ez olaj volt a tűzre.

- Sajnálom. Sajnálom sajnálom. -csak hajtogatta miközben egyre jobban szorított.

- Shiro…menjünk haza, rendben? – Kicsit remegve bólintott és össze szedte magát. Össze szedte a cuccaimat majd kézen fogva elvitt a tanári elé, ahol alig töltött pár percet és máris újra mellettem volt. A kocsiban mindent behajigált és úgy indult meg mint akit puskából lőttek ki.  Otthon egyenesen a garázsba parkolt, kipakolt, majd várt. Kikászálódtam a kocsiból és mint aki ezt jelnek vette megindult befelé. Ezúttal tartottam vele a lépést, ami látszólag örömteli volt számára. Mindent levágott a konyha asztalra, felkapott és ledőlt velem a hatalmas kanapéra. Ismét csak szorított.

- Nem  vettem észre. – szinte esdekelve ejtette ki a szavakat. – Én… változatlanul azt akartam, hogy boldog legyél. Mellettem. Ezért akartam normális barátokat, normális életet kialakítani, hogy kérvényezhessem… azt, hogy nálam lehess…Mindig. – Picit meghökkentem, észrevette. – Természetesen szeretem a bátyám, tisztelem, de soha nem gondoskodott rólad… Az Angels pedig munka hely nem otthon. Szerettem volna egy otthont teremteni.. Ezért vettem itt lakást… ezért kezdtem el dolgozni. – csendben maradtam. Hozzá dörgöltem a fejem.

- Miért itt?

- Mert szereted a havat… Itt sokat esik. Így egyszerűbb lett volna folytatnod a korcsolyázást. – Kár lenne tagadni. Meghatódtam. Most én másztam rá, mint egy maki. Így maradtunk. Némán. Kettesben. Azt sem vettük észre , hogy besötétedett. Tora érkezése sem tűnt fel. Egészen addig, míg a vacsora kellemes illata töltötte be a házat. Shiroki velem együtt ült fel, az ölében költöztetett át a konyhába, ahol a csend nem tört meg. Meghitt volt. Nyugodt. Még Tora is elcsigázott és higgadt volt. Furcsa. Miután végeztünk mindenki átvonult a nappali, ahol kihúztuk a kanapét, hogy mindenki elférjen és beraktuk a Hobbitot. A felénél Tora már hortyogott ezért Shiro kikapcsolta, én pedig a házi telefonunk után tapogatóztam a kis asztalon. Fel kell hívnom azt a bolondot. Gyorsan tárcsáztam és már ki is csengett.

- Haai. – türelmetlen, sértett fáradt hang szólt bele.

- Atsushi? – kérdeztem rá picit búgva. Nyelt egyet.

- Yukichin? – kérdezett vissza látszólag semmit mondóan.

- Yepp.

- Miért hívtál?

- Megígértem nem? Mindent bepakoltál? – kedves hangszínt sikerült megütnöm.

- Igen. Yukichin?

- Biztos? Kendő, fogkefe, fog krém, ruhák és alsónemű? –  Az utolsónál , már a fejét is elég elképzelnem a vigyorgáshoz .

- Igen. és te Yukichin? – kicsit erőteljesebben kérdezett vissza.

- Hmm.. mármint , hogy bepakoltam-e?

- Igen.

- Egyáltalán nem. – pár másodperc döbbent csend következett. Shiroki ezt a pillanatot választotta, hogy nagy duzzogása közben megharapjon. Ujjaimat belevezettem a hajába és egy kicsit meghúztam. Már látszódott a fekete festék kopása. – Shiroki ne harapj. – duruzsoltam neki, de azért.. már csak a hecc kedvéért is a telefon közel maradt.

- Yuki… Nem úgy volt, hogy most csak egymásra figyelünk? – elvigyorodtam. Olyan ördögi tud lenni néha…

- Yukichin?! – dühös Murasakibara úgy dönt nem lehet ignorálni. Vicces.

- Igen?

- Átmehetnék most?

- Miért is?

- Csak úgy.

- Nem . Holnap korán indulunk, szóval nemsokára feküdj le és reggel találkozunk. –  Ezzel talán még idegesebbé tettem.  – Pakolj be szépen, mindent ellenőrizz le jajj és ne feledkezz meg az édességekről sem. Nem hiszem, hogy kibírnád azt a két napot azon a koszton amit adnak. És a pénztárcádnak is kellemesebb lesz, ha otthonról viszed. – morog. Mint egy kutya és egy medve keveréke. Bár külsőleg… Inkább egy lila zsiráf.

- Nem akarok lefeküdni. Beszélni akarok veled. – Shiroki eddig bírta . Kikapta a kezemből a telefont és egy ördögi mosolyt varázsolt az arcára.

- Gomenee Murasakibara-kun. Az ÉN ShirayukiM velem van most elfoglalva. Majd holnap beszélgettek- Bye byee~ - és ezzel levágta a telefont és kikapcsolta.

- Tisztában vagy vele, hogy ezzel mennyire felhúztad?

- Hát persze. De még a kis agyába se foganjon meg az a gondolat, hogy elvesz  tőlem. – felkacagtam és az orrához dörgöltem a sajátom. Ez az a Shiroki akit megismertem, akit szerettem. Mosolyogva, egymáshoz bújva feküdtünk vissza feltöltődni. Valahogy ez a kirándulás… fárasztónak és viccesnek ígérkezik.

( Atsushi Murasakibara)

Idegesen topogtam a busz előtt. Mindenki elkerült. Nem tudták, hogy mi a bajom, de azt, hogy van már messziről. Yukichin este… És Shirochin… Rokonok. De Shirochin direkt azt, mondta, hogy az övé. Pedig tudja, hogy magamnak akarom. Yukichin pedig ellene nem lépett fel. Nem kérte ki magának azt, hogy azt mondta, hogy hozzá tartozik. Bezzeg amikor én mondtam…  Felháborodott és még utána cserkészhettem napokig, mert játszott velem, mintha… én lennék a préda. Annyira felizgatott akkor a szája sarkában lévő pökhendi mosoly, hogy sokszor kerültem közel ahhoz, hogy leteperjem. De valahogy mindig elmaradt. Tegnap pedig… Shirochin megharaphatta és ami ennél felháborítóbb én nem! Egész este forgolódtam és elsőnek érkeztem ide. Nemsokára indulás és ők… még sincsenek itt.  Sehol. Ebben a pillanatban fék csikorgás hallatszott. Yukichinék kocsija fékezett be, a tanári parkolóba. Shirochin jóformán kiugrott kiszedett mindent és átrohant a másik oldalra ajtót nyitni, ami még sikerült is. Yukichin szinte kilibbent a kocsiból. A haja egyenes, fehér mint a hó, macskás harisnya ,rövid szoknya és macska füles kalap volt rajta. Mindehhez egy fáradt mégis éles sárgás tekintet társult.  Ahogy meglátott biccentett, de nem jött oda. Szorosan maradt Shirochin mellett.  Mégis mi történt kettejük között?!

(Shirayuki Kagamine)

Látszott Atsushin, hogy egyre idegesebb és idegesebb. Szórakoztat volt nézni és okozni, de meg kell majd valahogy jutalmaznom, mert még nem tépte le senki fejét és nem is rohant ide balhézni. Ezalatt a rövid idő alatt nagy fejlődést produkált, amire büszke vagyok. Viszont a viselkedése még mindig olyan, mint volt. Olyan… Murasakibarás… El kellett fojtanom egy mosolyt. Mire észbe kaptam már a buszra szálltunk felfelé és Atsushi is felvergődött az első között. Úgy gondoltam, megvárom míg a vége is felmegy és ha marad üres hely szépen leülök. Persze. Így gondoltam én, a naiv.

-Engedjétek fel Yukichint! – jött egy morcos hang a busz belsejéből, mire a pornép ketté nyílt előttem, mint Mózes előtt a tenger. Egy apró sóhaj kíséretében felkeveredtem és megláttam a leghátul helyet foglaló lilaságot, aki türelmetlenül terpeszkedett a hátsó ülés soron.  Úgy nézett felém, mint aki mentem felfal… Uram isten. Mire vállalkoztam ezzel a kirándulással?