Egy kalitkában vagyok.Persze ez nem olyan kalitka amire az emberek gondolnak.A rácsok nem csúnyák.Sőt ha úgy nézem elég szépek.Mégis mocskosak.Valójában már azt sem tudom hogy kerültek körém.Emelte őket valaki?.Én? Vagy a környezetem? Nevetséges...de egyszer egy nap már csak arra eszméltem,hogy megvannak.Elszigetelve mindenkitől.Én pedig bent ülök, mint egy néma madár.Nem jajveszélekel.Nem sírok.Legalábbis a külvilág felé nem mutatom.Nézek s hallgatok azt ami eljuthat hozzám.Hozzám akiben az emberek s a külvilág egyaránt benne hagyták agyaraik nyomát.Szánalmas vagyok,hogy ezeket beismerem.Tudom jól.De az én javam is,hiszen különbözök a körülöttem lévőktől.Nem szeretem az emberek érintését...a szeretet, a szerelem érzése pedig oly furcsa számomra.Nem értem őket.Nehezemre esik kimutatni őket.Amúgy is nehezen tudok igazán mélyen érezni valaki iránt.Azonban ha sikerül,bármi történjen is...bennem marad.Legyen az negatív vagy pozitív egyaránt belém ég.Ezek az érzelmek is vastagítják rácsaim,erősítik láncaim.S így maradok egy hófehér kalitkában,szárnya szegett lény,aki várja és rettegi a feloldozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése