-No lám. Egy nagy csodát látunk hölgyek és urak. – eléggé szarkasztikusan áll hozzá a dologhoz.Pedig tényleg ügyes volt. Igaz,hogy minden tiszteletet és formaiságot nélkülözött,de elég sok mindent elmondott és más esetében ez már egy közepessel egyenlő. Nála meg már négyes. Bele nézett a szemembe,mintha belém akarna látni. Kárörvendően ránéztem és próbáltam belesűríteni azt,hogy fogadja el.Képes vagyok csodát tenni egy olyannal akit,eleve a csodák generációjának a tagja. Kíváncsi vagyok…. – Minden csoda csak egy napig tart,de legyen. Közepes. – Na azért. Enyhe elégedettséggel dőltem hátra. Atsushi pedig…nos őt hidegen hagyja,hogy mi a történés és hogyan értékelik. A tanóra ezután zökkenő mentesen folyt tovább,de éreztem végig magamon Mayuri-sensei tekintetét. Itt csak az a bibi,hogy a mellettem ülő is észre vette és eléggé dühösnek látszott miatta. Általában el volt nyúlva az asztalon,de most egyenesen,enyhén felém dőlve terpeszkedett és egy gyilkos aura áramlott belőle. De ilyen téren Sensei se maradt alul. Férfiak…. Ahogy megszólalt a csengő Murasakibara felpattant és megragadta a kezem. Már húzott volna kifelé,amikor egy metsző,hideg hang megállította.
-Kagamine, jöjjön vissza. Beszélnünk kell. – Ah… Csak legyen már vége ennek az átkozott napnak. Érdektelenül fordultam meg és egyenletes léptekkel elindultam. Azonban felettem változatlanul ott magasodott egy dühös óriás. – Kettesben. –Nézett fel az ön jelölt testőrömre.
-Atsushi kérlek várj meg a tetőn. – szóltam rá hátra sem nézve. Nemleges morgás volt a válasz. – Menj fel és vidd a zacskót a padomtól . Benne van a jutalmad és amúgy is beszélnünk kell majd. – Éreztem,hogy felém mozdult. A feje a fülem mellé került.
- Yukichin, ez így nem jó.
-Nem lesz baj. Ugye,Sensei? – kérdeztem rá egy mű vigyorral.
-Kevesebb problémája lesz most,mint magával. Igyekezzen. – Ismét egy morgás,ami egyre távolabbról érkezett. Zacskó zörgés. Pár másodperc múlva hátra néztem fél szemmel . Tényleg fel van paprikázva a drága. Látszott rajta,hogy nehéz lesz megbékíteni. Ő volt az utolsó aki kifáradt a teremből.
-Nos Sensei,mi a probléma? –kérdeztem rá unottan. Pont akkora volt mint én így még felnézni sem kellett rá. Jó induló pozíció.
-Mégis milyen indíttatással fogadta el ezt a nevetséges ajánlatot?
-Hoh,hát mi más motiválhatna,mint egy osztály társam megsegítése a nehéz időkben?
-Ne bolondozzon. Annak az idiótának a logikátlan terve…nem hittem volna,hogy bele megy egy ekkora ostobaságba. A maga képességeinek ez az egyértelmű pocsékolása és – na ácsi bácsi.
-Már elnézést Sensei. De az az idióta,az unoka bátyám. Semmi joga őt a szájára venni úgy,hogy nincs tisztában azzal,hogy milyen ember.Továbbá – hideg mosoly költözött ajkaimra és elő vettem a leglenézőbb modorom. – Azt hiszi,hogy ez az iskola tartogat számomra bármiféle nehézséget? Ne nevettessen. Az egész egy vicc. Az igazság az,hogy semmi újat nem tudnak tény anyag szinten mutatni. A legtöbb óra unalmas és felesleges,ahogy az itt lévő emberek 90 százaléka. Komolyan… -felsóhajtottam és hátra néztem.Láttam az ajtó üvegén át a körvonalát…áh bolond fiú… - Több nyelven beszélek mint ahogy álmodná és több országban már meg van az érettségim. Jóformán csak azért vagyok itt,mert azt parancsolták. Áh és ezen felül….-pár lépéssel előtte teremtem és belenéztem a szemébe,úgy ahogyan az ellenségeimébe szoktam – Ha még egyszer…csak egy rossz szót is szól az én kis bohócomról...megtudja azt,hogy milyen egy élet a purgatóriumban…
-Ez fenyegetés. – nézett rám komolyan enyhe ijedtséggel.
-Nem dehogy. –léptem hátra. –Ez egy ígéret. Továbbá…Ne feledje Sensei. Véletlenek…Mindig történnek. – Egy pillanatra…hagytam,hogy lássa kivel is van dolga. Meghátrált. Mennyire tipikus. Ha egy felnőttben,tudatosul,hogy valami vagy valaki nem olyan mint amit elképzel,akkor menekülőre fogja a dolgot és megtorpan. Nem mer tovább harcolni vagy érvelni vagy bármit csinálni. Elkeserítő. Pedig tőle nem vártam,vagyis inkább tőle vártam a legkevésbé.
-Kétlem,hogy bárhogy tudna segíteni Murasakibarán. –szólalt meg higgadtabban- Nincs benne potenciál a tanulás terén.
-Majd meglátjuk. Szerintem motiváció kérdése az egész.
-Bele fog törni a bicskája.
-Nem hiszem.
- Miért ilyen biztos benne?
- Ez a specialitásom. – kérdő tekintettel bámult rám- Magas,egocentrikus óriások és az ő leigázásuk. – néztem rá vigyorogva. Elképedt.
- Más vagy,mint aminek tűnsz…
-Mégis mióta lehet kinézet után ítélni? –kérdeztem rá komolyan.Távolodó léptek zaja…Na végre ő is elindult. Bár nem tudom,miért várt eddig. Mintha ez az ember képes lenne nekem bántani vagy bármi hasonló. – Nem vártam ezt Senseitől…Picit csalódott vagyok. – Elkomolyodott. Látszott rajta,hogy valami nagyon hosszú dologba kezdene bele,ha engedném. – No,de nekem mennem kell. Egy lila óriás vár a tetőn. Vagyis remélem,hogy oda ment és nem kószált el. –jegyeztem meg mellékesen. Megfordultam és elindultam ki a teremből. Oh tényleg. – Remélem lehiggadt Sensei és nem lesznek téves képzelgései. Engedelmével. –Meghajoltam és távoztam. Ez a sok felesleges udvariasság és hajlongatás… Még mindig furcsa. Meg eleve az is,hogy egy ilyen társadalomból,hogyan alakult ki az apám könnyű erkölcsű viselkedése.Bár így belegondolva olyan mint valami méh. Megy virágról virágra beporozza a fullánkjával aztán tova száll. Majdnem kirobbant belőlem a nevetés. Néha még én is dili vagyok…ezután a nap után pedig főleg. Olyan mintha egy könyvben az előzmény olyan hosszúra nyújtanák,amennyire csak tudják nem törődve azzal,hogy milyen durca is egy nap és hogy mennyit is bírna el egy valós ember. De sajnos vannak ilyen napok.Túl hosszúak és fráasztóak és a végén csak ledőlsz az ágyra és hagyod,hogy mindened kikapcsoljon. Alig várom,hogy én is oda kerüljek.A pihe-puha ágyacskámba,ahol végre nyugalmam lesz. Mire észbe kaptam már fent is álltam a tetőn. A lilaság nekem háttal ült és éppen egy csomagolással küzdött. Elmosolyodtam. Lassan mögé sétáltam és kikaptam a kezéből a chipszes zacskót. Egy gyors mozdulattal kinyitottam és kivettem belőle egy darabot. Morcosan nézett fel rám,kezeire támaszkodva. Lassan a szája felé nyújtottam a darabkát mire kinyitotta és várta,hogy bele rakjam. Nos…ez szó szerint várja,hogy a sült galamb a szájába repüljön,de…Ez nekem jár amiért így kiálltam érte. Unott arccal nézte végig,ahogy végül az én számba kerül. De azért a pozícióját tartotta ügyesen,csak már lefelé nézett.
-Atsushi. –Szóltam rá gyengéden,mire felnézett. Lehajoltam és megpusziltam a homlokát. Kitágult szemekkel bámult rám.-Ügyes voltál. –Mosolyogtam rá elégedetten.Elpirult. Mire észbe kaptam már megragadta a derekamat és valahogy belevarázsolt az ölébe. Szorosan megölelt és elrejtette az arcát.
-Igazságtalan vagy Yukichin. Erre nem voltam felkészülve. – Mormogta bele a nyakamba mély hangon,mégis valahogy kisfiúsan. Tetszik ez a kettősség. Az én jellemem és komolyságom mellé nem árt. Ezért is szeretem többek között a testvéreimet.
-Ez csak egy jutalom volt. Ha ügyes vagy akkor jutalmat kapsz,ha gondot okozol akkor büntetést. – közöltem vele nyugodtan.
-Heeh? Büntetés? Milyen? - a füléhez hajoltam.
-Az ti-tok. – halkan,szinte búgva válaszoltam neki,mire tiszta libabőr lett a nyaka . Hah.. A szorítása még erősebb lett. Szinte magába passzírozott. A hajamba fúrta a fejét,miközben morgott valamit nagyon halkan. Így maradtunk egy ideig. Hah…milyen kellemes illata van… A nyakához érintettem az orrom. Tiszta,édes és mégis férfias. Megnyugtató… Mély levegőt vettem és ráfújtam mire már szinte fájdalmasan szorosra fogta az ölelést. Mint valami kígyó aki elkapta az áldozatát. Mégis…tetszik. A mai nap után kell. Újabb mély levegőt vettem. Kicsit…biztonságban érzem magam. Kicsit én is hozzá bújtam. De csak egészen kicsit. Ellazultam. Oh a francba…Ez így túl kényelmes…
(Murasakibara Atshushi)
Túl sok.Mégis túl kevés. Ahogy hozzám simul túl jó. De mégis többet akarok. Pont a nyakamra fújja a levegőt. Milyen gonosz… Egyik pillanatról a másikra teljesen ellazult . Egy kicsit elhajoltam. Alszik..? Igen. Nem is akárhogy. A pillanatnyi távolság miatt nyöszörögni kezdett,aztán visszahúzott magához. Nem volt benne túl sok erő. Mégis egy lányhoz képest,erősebb volt a kelleténél. Enyhén megint el van nyílva a szája,pont úgy mint fent. Meg akarom harapni. Felfalni. Most nincs aki megállítson. Lassan pózt változtattam.Törökülésbe keveredtem és elfektettem az ölemben. A fejét nem akarja el venni … Hogy szorít. Milyen ragaszkodó. És furcsa. Jó döntés volt,hogy ott maradtam. Érdekes volt. Az a kisugárzás,olyan volt,mint egy hatalmas ragadozóé,ami bármelyik pillanatban lecsaphat. Nem tévedtem abban,hogy egy cica. De az alapján lehet,hogy a nagyobb fajtából való. Talán mint egy tigris vagy egy hópárduc. Annak a nőnek igaza volt. Kiállt Shirochinért. Úgy látszott egy pillanatra,hogy neki ugrik. Még engem is megvédett. Pedig már megszoktam,hogy az emberek hülyének néznek és nem várnak el tanulásnál semmit. Amíg nyerek kosárban. Én pedig mindig nyerek. Mindenkit összezúzok és élvezem. De most Yukichin is annyi örömöt adhat. Legalábbis így érzem. Elkezdett mozgolódni és a mellkasomhoz kucorodott. Majdnem bebújt a ruhám alá.Egy kicsit megigazítottam és így az arca szabaddá vált. Milyen piros a szája.A szempillája is sűrű. De közelebbről megnézve a homlokán van egy nagyon halvány heg. Még közelebb hajoltam. Az orrom az orrához ért. Lassan végig szaglásztam a nyakát is. Nem tudom megunni az illatát. A természetes édes illata miatt olyan mint egy édes nyalóka. Alig várjam,hogy elnyaljam. Vajon…a szája is olyan édes mint az illata? Hm. Lassan a szájára illesztettem a számat. Megpusziltam,de el is kaptam a fejem. Hirtelen nagyon melegem lett. De olyan puha volt. Abból nem lesz baj,ha még egyszer megpróbálom. Lassan közeledtem felé ismét. Most hosszabb ideig tartottam ott a szám.Oh istenem. Mint a vattacukor. Vajon az íze is olyan? Még alszik…mélyen. Lassan megnyaltam az alsó ajkát. Erre felszusszant és sóhajtott. Tetszett neki. Akarja ő is. A teste akar engem? Mondjuk kié ne akarna. Majd kicsattanok.Feszült vagyok. Legszívesebben letépnék magamról és róla mindent. De aztán? Mi lenne? Én…nem tudom. Még soha nem akartam ennyire valamit. Még soha nem élveztem ennyire valamit. Erősen magamhoz húztam megint,mire vissza vackolta magát. Mély levegőt vettem. Ez az illat… Újra és újra beszívtam. Hirtelen a csengő szólt. De nem kelt fel rá. Engem se nagyon érdekelt. Picit igazítottam a helyzetünkön és eldőltem. Teljesen összesimultunk. Ez így tökéletes. A hajába bújtam,hogy körbe vegyen . Egy kis alvás talán lehiggaszt és amúgy is tetszik ez a póz.
(Shirayukineko Kagamnie)
Lassan kezdtem el ébredezni. Az első amit észrevettem az az,hogy meleg van és valaki szorít. A második az,hogy fekszem. A harmadik pedig,hogy valakin fekszem,aki illat alapján Murasakibara. Na ne. Elaludtam. Mármint rajta aludtam el. Kikukucskáltam a karjai közül és döbbenten vettem észre,hogy már a nap lemenőben volt. Na ne. Shiroki meg fog ölni. Tora végképp. És..felnéztem Atsushira. Ő nem fog. Olyan békésen elvan,hogy az hihetetlen. Nagyon vigyázva fog magán és még véletlenül se érjen a szél, ne legyek földön és hasonlók. Egy gyenge mosoly kúszott az arcomra. Mégis tud figyelni és törődni dolgokkal. Vissza raktam a fejem a helyére. Istenkém ez a hatalmas melák.. Az egyik tenyere a derekamra kúszott. Még mindig megdöbbent,hogy mekkora… És milyen meleg és jó illatú. És hülye. Fel kellett volna keltenie,nem lefeküdni és baszni az alkotmányra. Bár egy részről tényleg hálás vagyok neki. Egy kicsit kipihentebb vagyok és higgadtabb. Felnyúltam és végig simiztem az arcát. Vajon miért érzem úgy,hogy valami jóról maradtam le? Nem számít. Fel akartam ülni,de úgy fogott akár egy satu. Erősek a kezei. Tudtam én ezt eddig is de,hogy álmában is képes ilyen lágy erőszakot kifejteni mutatja azt,hogy még rá kell gyúrnom csöppet arra,hogy meg tudjam állítani a pályán. Ez a pasi…nem okoz túl nagy fejtörést,mégis gondolkodom rajta és szórakoztat. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem. Érzelmileg kötődni bármilyen emberhez nagyon nem oké. Fájdalmas vége van szinte mindig,elárulnak,összetörnek és kizsákmányolva ott hagynak mintha ez lenne a normális. Megmutatják milyen, ha nem vagy egyedül aztán vissza dobnak a magányba. Ezért biztonságosabb ha magadban vagy. Fiatalabb koromban emlékszem,hogy egy ideig itt éltem. Megszereztem életem első családon kívüli barátját és nagyon boldog voltam. És naiv. Egy srác volt az. A korosztályunkból ő volt az egyetlen ,aki magasságban kb ott járt mint én és kiálltam értem a játszótéren. Nagyon kedves mosolya volt. Yami azt mondta biztonságos mellette lenni,de tévedett. Tévedtünk. Be akart illeszkedni,máshova akart jutni mint én és ezért kihasználva azt,hogy bízom benne,megalázott mindenki előtt. Megmutatva azt,hogy ő is a „falka’’ része és mindenben elől jár. Persze ezután tényleg olyan pozícióba került. Talán a sors akarta így de kosarazni kezdett ő is. Center lett. Amikor megtudtam kaptam egy kisebb dührohamot. Addig az én és a Tita felelőssége volt az,hogy a legmagasabb játékosokat lefoglaljuk,hogy a többiek érvényesülhessenek. Ekkor kezdtem el igazán a centerekre fókuszálni. Talán túl jól is sikerült a dolog,mert az első ilyen mérkőzésen véletlenül eltört a center karja,pedig jó 60 centit rám vert magasságban. Yami ekkor vetette fel,hogy mi lenne,ha megtanulnám uralni a dühömet és használnám azok érdekében akiket szeretek. Tudtam,hogy nincs más választásom. Az Angelsben nem tűrik az ilyet. Mai napig csaj sejtéseim vannak,hogy hogyan sikerült eltusolnia. Ezek után egyre többet fejlődtem. Sokaknak a nagy bánatára. Felcsúsztattam az ujjbegyeimet a halántékára. Láttam egyszer azt az embert játszani és pont ez ellen az óriás ellen. Azzal az idegesítő minden rendben mosolyával ment fel a pályára és a magasabb center szétzúzta. Most már a hajában kalandoztak az ujjaim. Tudom,hogy szörnyű dolog,de akkor nagyon boldog voltam,de egyben fel voltam tüzelve. Már akkor felfigyeltünk a csodák generációjára. Mindenkinek meg volt a kiszemeltje,de úgy voltunk vele,hogy felesleges még ringbe szállni ellenük. Még van hová fejlődniük. Ekkor tájt Amerika és Japán között ingáztunk én pedig elég gyakran jártam a nagyszüleimnél. Amerikában fizikálisan hajtottam főleg,a Japánban töltött idő alatt annyi információt próbáltam felszívni amennyit csak tudtam,Magyarországon pedig pihentem és segítettem a földeken. Még mindig emlékszem arra a friss illatra,meg a büdösre. Mert ja,a munka és a gazdálkodás egy izzadsággal és kellemetlen szagokkal teli munka. Nem tudom hanyadjára piszkáltam ma a haját ,de még mindig meglep,hogy milyen kellemes. Ráadásul úgy tűnik,hogy neki sincs ellenére. Na jó,Shirayukineko. Összeszeded magad mert ez aztán nem állapot!
-Shi- chan, mégis miért vagy ilyen? És vajon én miért vagyok ilyen? – kérdeztem halkan,jóformán magamtól.
-Azért mert ilyen akarok lenni. – Hallottam meg egy rekedt álmos hangot. Ha nem én lennék én,akkor még azt is hozzátoldanám,hogy szexi de akkor ez egy napra már túl sok dicséret lenne,meg túl sok piszkos gondolat. Figyelmemet rátereltem és szembe találtam magam tompán csillogó szemeivel,amikben ott volt az elégedettség. Milyen pimasz… - Amúgy nem bánom,hogy ilyen vagy. Nekem tetszik. – vetette oda tök mellékesen. Hát ez… Mélyet sóhajtottam,na jó. Kínomban sóhajtottam és eldőltem,de ő a lapát kezeivel szépen magára terelt.
- Ha nem lennél ki kellene találni. – morogtam magam elé félig morcosan,félig vidáman.
- Tudom. Yukichin.
-Hm?
- Az enyém leszel.
- Álmaidban.
- Ott már az enyém vagy.
- Parancsolsz? – néztem fel rá,összehúzott szemöldökkel.
- Nem számít.
-Nem ez volt a kérdésem.
- Ideje lenne indulnunk. – Mit sem törődve a háborgásommal vagy kérdésemmel velem együtt állt fel és elindult.
-Atsushi legyél olyan kedves és tegyél le. –szóltam rá miközben erőteljesen robogott a terem felé.
-Nem. – rövid tömör elutasító.
- Kérlek?
- Yukichin a nem az nem. – pfff…..
-De miért?
- Mert így jó.
-Tisztában vagy azzal,hogy csupán udvariasságból kérdezem meg?
-Nem. Nem engedem,hogy most meglépj.
-Miért?
- Mert haza kísérlek.
-Miért? Nagy lány vagyok tudok magamra vigyázni.
- Hm.
-Köszi. Ezzel előrébb jutottam. – A teremben felkapott mindent és indult is tovább. Na jó azt azért elismerem,hogy ügyesen lavírozik velem és a cuccokkal meg úgy amblokk. A szekrénye előtt ledobott mindent lecserélte a cipőjét majd fogta magát és a szekrényemhez sétált. Vajon honnan tudja,hogy hol van a szekrényem?
-Nyisd ki.
-Tegyél le.
-Nyisd ki vagy eltöröm.
-Hajrá.
-Yukichin. –morrant rám. Leeresztett a földre vigyázva,hogy a szoknyám alá ne lehessen belátni. Pár pillanat alatt kinyitottam. Komótosan átvedlettem a lábbelim,miközben Murasakibara konkrétan meggyalázta a privát szférámat. Megmasszíroztam az orrnyergem. Istenkém… Higgadtan indultam volna el,amikor realizáltam,hogy valaki vigyázva fogja a hajam. – Merre megyünk? Messze van?
- Nem szükséges kísérned. A fiúk kollégiuma közel van,felesleges sétálnod 30 percet majd vissza 20-at.
-Csak induljunk már. – fújtatott duzzogva. Megindult az ajtó felé minden cuccommal egyetemben. –Yukichiin siessünk. Hideg lesz.-csücsörített. Pici mosoly kúszott az arcomra.
- Jó jó. –Ráztam meg a fejemet. Vidáman. Elindultam elég lendületesen és meglepetésemre kinyitotta előttem az ajtót. Sokkal nagyobbakat tudott volna lépni,de a tempóját hozzám igazította. No lám no lám. Tud ő úriember is lenni. Ezt eddig is tudtam,mert Momoival mindig rendes volt az adatok szerint,de mással nem nagyon volt előzékeny. Merengve hátra néztem rá.
-Miért?
- Csak úgy. – egy ideig csendben sétáltunk. –Honnan tudtad?
-Hm?
-Hogy meg fogom jegyezni.
- Lehet,hogy úgy viselkedsz általában, mint egy címeres idióta aki nem fog fel semmit,de a sportokban jó vagy,amihez ugyan úgy kell az,hogy hamar megjegyezz dolgokat,felmérd a helyzetet meg hasonlók. Ha még ösztönösen is csinálod a képességeknek ott kell lennie. Az egyik húgom is ilyen,vagyis hozzád hasonló. Nála már túl estünk ezen. - Csak maga elé meredt és nem mondott semmit. Na de na. Ilyet veszélyes játszani,mert könnyen megölelhet egy oszlopot vagy a földet. De nem. Ő mindent kikerülgetett és látszott rajta,hogy valamin nagyon gondolkodik. Megtorpantam,mire belém ütközött elég csúnyán. – Ne mögöttem gyere. Így kellemetlen. – szóltam rá,mire se szó se beszéd mellém lépett és így folytattuk csendben a sétát. Egy ponton megelégeltem és a zacskóért nyúltam . Nem értette mit akarok ezért elhúzta előlem,de én meg jóformán dőltem utána. Megfogta a derekam és nem engedte,hogy tovább menjek utána.
-Nem nem.
- A nyalókámat akarom. – sikerült minden érzelem nélkül kipréselnem magamból ezt az igen gyerekes mondatot. Elengedett és beletúrt a zacskóba,kikapott két nyalókát. Az epres hamar a szájában landolt,majd megállt. Ha most azt fogja csinálni amire gondolok…hát én valahogy bosszút fogok állni. És igen. Az állam alá nyújt és hátrabillentette a fejem. Lassan közelített a nyalókával a szám felé. Hoh. Hát így állunk? A vállára helyeztem a kezem és nagyon lassan végig simítottam rajta és végig húztam a kézfejem az egész kezén. Picit el is pirult. Elsőnek végig nyaltam az időközben megállt nyalókát,majd a számat. -Itadakimaasu- dúdoltam halkan,majd bekaptam,mire láthatólag és hallhatólag is egy hatalmasat nyelt. Kicsit hátrább létem és pimasz vigyorral néztem rá. –Indulhatunk Shi-chan?
- Boszorkány….- innentől kezdve higgadtan tettük meg a haza vezető utat. Néha néha észrevettem,hogy mennyire éhesen vagy épp intenzíven bámult. De nem tett semmit. Amikor a ház elé értünk mindent végig mért,mintha meg akarná jegyezni,majd lenézett rám. Megsimogatta a fejem és miközben elvette a kezét,belegabalyodott hosszú hajamba. Máris csattant az ajtó és szinte kirobbant rajta Shiroki. Vidám arccal jött,de láttam a szemében,hogy aggódott. Istenkém.
-Yuki-chan,hát hol kószáltál? Összebarátkoztatok?
- Suliban voltunk és mondhatni. Hazavinnéd Atsushit?
- Nem kell. –szólt közbe az említett.
-De. – Tényleg szembefordultam vele és komolyan belenéztem a szemeibe. – Köszönöm,hogy haza kísértél. Csak bólintott. Vágyódva nézett le a zacskóra. – Megtarthatod. Nekem még úgy is van fent.
- Köszönöm. – megráztam a fejem.
-Ezen nincs mit. Ideje indulnotok.
-Holnap.
- Kezdődik a kínzásod. –folytattam a tömör kis mondatát. A tekintete jóformán perzselt. Beleborzolt a hajamba és az időközben kocsiban ülő Shiroki felé vette az irányt. Megvártam amíg behajtogattja magát majd becaflattam a házba,lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. Istenkém,komolyan,mibe keveredtem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése