(Shirayuki)
Elmerengve néztem magam elé, kicsit higgadtabban.
Időközben Tora is haza ért,fáradtan és nyúzottan, akkor már Shirokival a
nappaliban ültünk, ő pedig se szó se beszéd elnyúlt a kanapén és a fejét az
ölembe furva hallgatásba burkolózott. Hah... Rég láttam már ilyennek, talán,
akkor amikor az a hülye bálygúnárral volt. Lassan kezdtem el simogatni a fejét,
tudom, hogy ez mindig elaltatja,előbb utóbb. A halvány rózsa arany haja, puha
volt, már gyerekként is. Amíg meg nem szólalt, bárki elhitte róla, hogy igazi
arisztokratikus úrihölgy. Túl sok dolog van amit elvárnak egy időben,
főleg úgy, hogy szétválasztottak minket. Yume és Yoru Tokyoban vannak, Himével
és Tsukival egyetemben. Ha jól rémlik Haru Midorima iskolájába került, az is
Tokyo, azonban... Titania Akashi Seijuro iskolájába, ami ismételten messze van.
Bármennyire is relatívan nézzük, mindegyikünknek más az idő beosztása, ugyan
azt csináljuk, mégis más feladatköröket látunk el. Nem értem, vagyis nem
akarom érteni miért is csinálják ezt. Felnéztem Shirokira, aki üres tekintettel
bámult ki az ablakon.
- Ne gondolkodj feleslges dolgokon. Csak önmagadnak
ártasz vele. - a hangom élesen vágta át a nyomott csendet, összerezzent.
- Nem szeretem, hogy ezt csináljátok. Még gyerekek
vagytok, ki kellene élveznetek.
- Ugyan már. Manapság melyik gyereknek van meg ez ? -
szomorúan hátrafordult. Látszik rajta, hogy mondani akar valamit. -
Shiroki...gyere ide.- felé nyújtottam a kezem. Pár hatalmas lépéssel
máris mellettem termett és úgy ért hozzám, mintha gyenge üveg lennék. Igaz,
hogy nem vagyok teljesen ép, de nem ilyen téren. Megragadtam a kezét és magam
mellé rántottam. Így egyik oldalamon és az ölemben Tora terpeszkedett, míg a
másikon Shiroki pislogott. - Már mondtam. Ne gondold túl ezeket. Majd én gondolkodom
és emésztem magam a sorsunkon. Te már elhagytad ezt a hajót félig,
nem szükséges visszaesned a gyomrába. Inkább dőlj ide és aludjunk. A holnapi
nap hosszú lesz és megpróbáltatásokkal teli. - A vállamra rakta a fejét,csak
ezután szólalt meg.
- Van valami terved?
- Ismersz. Nekem mindig van tervem. - Így aludtunk el.
Hárman. Egy kanapén,ruhában, kényelmetlen pózban, mégis kényelmesen.
(Másnap reggel)
A telefon szüntelen csörgése lassan,de annál
erőszakosabban kezdett el kirángatni az álmaim közül. Nem akarom kinyitni a
szemem. Nem akarom elkezdeni ezt a hosszú napot és ami ennél is fontosabb, nem
akarok kimászni ebből a kellemes melegből. Várjunk csak... Kellemes meleg?
Lassan nyitottam ki a szemeimet és az első, amit megláttam egy széles váll,
lejjebb néztem és egy puha, szőrös takaró széle éppen a vállamnál élte ki
bolyhos mivoltját. Mégis mikor...? Shiroki megfordult és álmában magához ölelt,
szinte már folytogatott. Tora. Biztos felkelt valamikor... Amúgy is, hány óra
van már? Olyan érzésem van, mintha sietnem kellene.
- Reggel 7 van, nemsokára itt lesznek értünk. - Tora halk
hangja ütötte át a csendet. Fentebb kúsztam így Shiroki kezei a derekam köré
szorult. Fent van... A szorításából ítélve pedig nem tetszik neki a távozás
gondolata.
- Be szeretnék nézni az iskolába is.
- Miért akarnál te ilyet? - Tora hitetlenkedve nézett
rám, mivel tudja, mennyire utálok bejárni.
- Van egy két dolgom még bent. - Kitérő válasz. Nem
akarok elindulni, nem akarom Shirokit itt hagyni és nem akarok egy hisztis
Murasakibarával találkozni, amikor visszajövök. Ezek mind nem hiányoztak a
tortúrához, ami ellőttünk állt. A húgom maradandóan kétkedve és hitetlenkedve
nézett rám, majd egy pillanat alatt enyhe düh lobbant fel a szemében.
- Vele akarsz találkozni, igaz?
- Nem mondhatnám. Inkább csak késleltetni akarom kicsit a
poklot. - Elnémult. Egy ideje nem tudtunk járni, így szinte biztos, hogy jobban
ki leszünk hajtva, mint általában. Shiroki úgy ugrott fel a
kanapéról,mintha égett volna alatta minden és a lendületéből mit sem veszítve
elhagyta a szobát. Lehajtottam a fejem. Sejthettem volna, hogy érzékenyen fog
reagálni. Mindig is gyűlölte azt, ahogyan magunkból mindent előhozunk, szinte
már erőszakosan, hogy nehezített cipőt és súlyokat hordunk, szinte mindig. Gyűlölte
az egész hercehurcát és környezetet mert pontosan tudta milyen kegyetlen. Yamit
a maga módján szerette, mivel bárhogy nézzük őt nehéz nem szeretni...Az ottani
családunkat és szorosabb kört is kedvelte, de irtózott minden szörnyetegtől és
széttagoltságtól. Az Angelsről sokmindent el lehet mondani...de azt nem, hogy
kevés szörnyeteg bújna meg az intézmény falain belül. Állandó célpontok
vagyunk, talán azért mert ha kell, bérgyilkosokat termelünk ki vagy, mert
a számítástechnikai részlegünk könnyű szerrel feltöri a NATO-t. Nincs olyan
amivel ne foglalkozna az iskola alapítója. A legtöbb különleges gyereket is
begyűjti...és segíti őket. Nem olyan X-MEN szerű módon, vagyis általában nem.
Bár a tanáraink egy része nem olyan kedves, mint a drága X professzor
legcudarabb embere.
-Yuki? - Tora hangja rángatott vissza- Ha be akarsz
menni...talán szólnod kellene a váltásnak és a fuvarnak is, akik már kint
téblábolnak az ajtónk előtt. Éreztem, ahogy megrándult az arcom.
- Beszélek velük. – egyenletes léptekkel indultam meg a
kocsibejáró felé. Megigazítottam a ruhám, és megálltam az ajtó melletti
kisszekrénynél. Még év elején bedobtunk ide egy parfümöt, számítva ez ilyen
lehetőségekre. Fújtam magamra egy keveset. Vajon Atsushi nagyon haragudni fog?
De végül is..mit érdekel az engem? Nem az a típus, akit túl nehéz lenne
megbékíteni és nem is bonyolult rájönni, hogy mivel. Felesleges aggódnom. De
akkor mégis miért…akarok ennyire bemenni? Tora a maga tapadós módján követett,
egészen ki, de amint meglátta a váltásunkat felragyogott az arca.
- Leo-chan, Aka-chan! Oh my fucking God, de rég volt! –
szinte már repült a lány felé. Lepacsiztak, akár és Akaneval szinte azonnal
durozsolni kezdtek. Leonardo apró mosollyal elindult felém, de pár centivel
előttem megtorpant és hirtelen meghajolt.
- Szép jó napot, drága hölgyem. Ragyogó jelenléte ismét
gyógyír túlhajszolt szívemnek s lelkemnek. – sunyin nézett rám, miközben a
kezét előre nyújtotta. Zöld szemei a legalattomosabb kígyót idézték.
Balszerencséjére, imádom a kígyókat. Lassan felemeltem a karom, mire ő megragadta
és egy lágy csókot lehelt a kézfejemre. Hideg mosolyt villantottam rá. Mindig
is ilyen volt. Franciaországból szedték össze egy utcáról. Tényleg olyan volt,
mint egy kígyó. Elbűvölt, elérte, hogy leengedd a védelmed majd lecsapott.
Kegyetlenül, akár egy királykobra. Senkihez nem hűséges magán és talán Yamin
kívül. Ez pedig bőven elég.
- Rég volt. Leonardo. Mégis miért téged küldted egy ilyen
egyszerű feladatra? - Mindig a
bonyolultabbakat kap, amelyek hosszabb idejűek. Ha ide küldték, azt jelenti,
hogy vagy nagyobb a veszély, mint gondolták, vagy nincs elég képzett ember otthon.
- A királynő utasított, én pedig repültem a drága
ketrecbe zárt cicuskámhoz. Hát ennyire nem értékeled a fáradozásaimat? – a szívéhez
kapott, és kerek szemekkel bámult rám. Még így könnycseppet is kicsikart.
- Nem mondanám, hogy nem értékelem. Kielégítőbb, hogy
biztos lesz a védelem. – egy pillanat alatt megváltozott. Üres, mégis valahogy
dühös és lesajnáló tekintettel nézett le rám.
- Hát ennyire közel került hozzád az a lila…- egy
pillanatra elhallgatott - semmire kellő?- látszott rajta, hogy sokkal
rosszabbra gondolt.
- Inkább csak szeretem a feladataimat teljeses
pontszámmal, hibátlanul befejezni és egyébként sem hiányzik Shiroki nyakába
több probléma. – Egymás szemébe néztük. Tökéletesen megértheti ezt a részét. A maximalizmusom szinte legendás. Soha nem
veszítek semmiben, mindenben a tökéletességre hajtok. Azt is tudta jól, hogy
mennyire ragaszkodom Shicchanhoz és hogy ha csak egy pillanatra is felmerülne
az, hogy baja esik a saját nemtörődömségem miatt, mindent szétvernék. Ismét
visszatért a mosolya.
- Ez a beszéd hercegnőm. – megfogta egy hosszú hajtincsem
és közelebb lépett- Tudod jól, hogy a mi fajtánk nem keveredhet mással. Nem
érdemeljük meg a napfényt, amit a pipogyák élveznek. Túl unalmas lenne a te
drága fejecskédnek a normális élet. – Egy test melegét éreztem meg magam
mellett.
- Sorewa-sorewa, Leo-kun. Rég nem láttuk egymást. –
Shiroki jókedvű hangja szinte harsogott. Leo hangosan nevetésben tört ki.
- Áh és meg is jött a drága véráruló hercegecske, kinek
semmi nem szent. – a köztük lévő feszültség időnként régen is feltűnt. Nem azt
mondom, hogy nem kedvelték egymást, csupán olyan erkölcsi és etikai ellentéteik
voltak, amiket senki nem tudott megoldani. Mégis a kapcsolatuk a teljes
őszinteségen alapult, így nem mondhatom azt, hogy utálják egymást. – Bár nem
tudlak hibáztatni. Valakinek ennek is kell lenni.- Elengedte a tincset és
hátrébb lépett. Shiroki elém lépett, majd szinte alig észrevehetően megfogta a
kezem és megszorította. Néha nagyon aranyos ahogy próbál védeni. Bár hiába.
- Nekem ennél a hercegnél nem kell jobb. – jegyeztem meg
picit szórakozottan. Shiroki a füle tövéig elpirult és sokkal nyugodtabb lett.
Na igen…a szavak ereje. Akane szinte ugrálva állt meg előttem, a hátán Torával.
- Nyugodtan mehettek, majd mi uralni fogjuk a helyzetet
és mindent a kezünkben tartunk. – Úgy nézett rám, mint egy lelkes őrzővédő, aki
várja, hogy a gazdája megdicsérje. Megsimogattam a fejét.
- Mielőtt elindulunk, bemegyek az iskolába. Még van pár
dolog, amit el kell intéznem. – két döbbent piros szempár és egy semmit mondó
zöld bámult erre a kijelentésre.- Nem hiányzik, hogy a védencetek csupán
gyermeki dacból vagy dühből nektek menjen. – Elfogadóak voltak. A két lány
továbbra is kicsattanó jókedvvel indult meg a kocsi felé. Egymás szavába vágva
magyaráztak valamit egy új, házi készítésű fegyverről és a hatótávolságról,
majd sportról és a legjobb eredményükről. Kellemes háttérzaj. Mindig is furcsák
voltak a luxus kocsik, amik az új családommal és iskolámmal jártak. Túl
kényelmesek voltak, idegesítő üzenetet hordozott már a jelenlétük is. Az iskola már lassan szállingóztak az emberek.
Shiroki szinte kiugrott a kocsiból és kisegített. Hátranéztem.- Nem szükséges
bejönnötök egyelőre. – ezzel rájuk csaptam az ajtót. Shicchan mellettem
fuldoklott az elfojtott nevetéstől.
- Megnézném annak a szerencsétlennek az arcát.
- Remélem, hogy ezzel Leonardora célzol és nem a
lányokra. –jegyeztem meg szinte szurkálódva. Összeborzolta a hajamat és
elégedetten nézett le rám.
- Ők inkább hasonlítanak egy pajkos kölyök kutyához és
egy nyughatatlan cicához. – halkan nevetni kezdtem. Pontosan olyanok. Lábak
dobogása, halk mormogás, édes illat. Megjött az óriás.
- Miután végeztem megkereslek. – némán bólintott és
elsuhant a tanári felé.
- Yukichiin. – Nyávog már a lelkem… Kedvtelve néztem fel
rá. Átdobta az egyik kezét rajtam és maga elé húzott. A fejemre támasztotta a
fejét és a hajamba dörgölőzött, mint egy macska – Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Haza
akarok menni. - Nyávogott hisztizett, de közben egy tapottat sem mozdult.
- Atsushi… Indulnunk kell a terembe. Le kellene pakolnod
a reggeli meeting előtt. – higgadtan szóltam rá, de azért ilyenkor úgy
felröhögnék. Komolyan. Mi ez ? Mi ez a groteszk helyzetek sorozata amibe mindig
bele kerülök? Miért akarom nyugodtan itt hagyni? Miért nem tudom leszarni
magyarán, hogy mit gondol ez a tökkelütött lila probléma halmaz? Mindegy. Nem
érek rá gondolkodni. Nincs rá időm. Most nincs. Hirtelen újra elkaphatta a
csomaghordók ősi ösztöne, mivel felkapott és elindult a terem felé.
- Ebédet akarok.
- Hai,hai.
- Nem akarok menni.
- Hai,hai. –most komolyan. Ha Leo így jött volna be, egy
romhalmazt találtam volna a suli helyén. A munkálatok tuti hónapokig tartottak
volna.
- Meg akarlak enni.
- Ha- Várj. – Nem. Nem vagyok ehető. – felfújta az arcát.
- Azt hittem nem figyelsz.
- Hinni a templomban kell. Ott is az első két sorban. – Látszott rajta, hogy megsértődött. Furcsa
fény gyulladt a szemében. Feljebb tolt majd hirtelen a vállamba harapott.
Kicsit felnyikkantam. Na. Na de na. Vissza kézből nyakon vágtam.
- Viselkedj. – szóltam rá szigorúan. Nem mondanám, hogy
rossz volt, de azért az önuralom nagy erény.
- Tshe. - látszott
rajta, hogy nem akarja, annyiban hagyni, de a terembe érve lerakott a helyemre
és várakozóan nézett rám.
- Irány. – ledobta a cuccait és elindult. – Atsushi. –
megtortpant. – Mire vissza jössz nem leszek itt. Van egy kis adminisztratív
dolgom. – hátranézett és bólintott. Tudom, ha így fogalmazok félre érti és azt
hiszi, hogy csak az első órán nem leszek jelen. Tudom hogy túl naiv. Megvártam,
amíg elhagyja a termet és elindul a tornaterem felé. Az ő lépteiben mérve…nem
kell sok idő. Amint biztonságba távolságba ért, felálltam és elindultam.
Ruganyos, gyors léptekkel Shiroki felé. A tanári előtt állt. Ő is megindult
felém és megölelt. Erősen magához szorított.
- Vigyázz magadra. Kérlek… Egyben gyere haza és ne húzd
ki senkinél a gyufát. – motyogva szólalt meg magyarul. Oda kucorodtam hozzá.
- Nem ígérem meg, de próbálkozni fogok. Minden rendben
lesz. – még egyszer utoljára megöleltem és eltoltam magamtól. Megfordultam és
vissza sem nézve megindultam kifelé. Az ajtónál Leoék jöttek szembe. Fekete
egyenruhában.
- Vigyázz magadra Hercegnő. – Leo szemében némi aggódás
volt.
- Mindent bele, Neko-sama. – mosolygott rám Akane, de
nála sem volt minden rendben. Ezek szerint VELE leszek össze zárva. Büszke,
egyenes tartással haladtam tovább. Enyhén bólintottam.
- Számítok rátok. – Gyorsítottam a lépteimen. Ha így
fogom folytatni le fogok bukni. Az autó közel parkolt. A sofőr kinyitotta előttem az ajtót, lassan
becsusszantam Tora mellé, aki magába roskadva ült az egyik ablaknál. Mellé
csúsztam és megszorítottam a kezét. Irány a pokol, tornáca. A Pulgatórium maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése