Halk szavak, amelyek visszhangoznak bennem

Hah...manapság mesterien értek ahhoz, hogy hogyan kell eltűnni. Bár a lustaságom csak ide terjed ki :'D

Vannak dolgok...amikről mindenkinek nehéz beszélni, főleg hogy ha lány/ nő vagy mert akkor ez a te hibád, te provokáltad ki a megjelenéseddel, a beszédeddel, a viselkedéseddel. Igen. Az erőszakról beszélek. Amióta egyetemre járok sokszor ütköztem falakba. Képletesen és szó szerint is. Hál istennek nem történt semmi olyasmi. Csak majdnem. Az utóbbi időben 2szer erőszakoltak meg majdnem, pedig nem vagyok szép. Nem vagyok vékony, sem az az ideál ami ilyeneket vállt ki. Ezért is írtam egyre kevesebbet. Változtam és feldolgoztam. Többször majdnem hagytam mindent a francba. Nem éreztem magam motiváltnak. 

Persze nem akarok most semmilyen lépést tenni a két srác felé, mert egyszerűen már nem igénylem.

De azért, mind a kettő belém égett.

Amikor mész a folyosón majd hirtelen a falnak vágnak, vagy éppen nézel valamit, valakivel akiben készülsz bízni... Nem ugyan úgy tekintek már az apró dolgokra. Sokáig emésztettem magam, gondolkodtam. Picit magamba zuhantam, kiborultam, sírtam, magamat okoltam majd mindenki mást. 

Folyamatos ugrálás volt az érzelmi skálán, hol nagyon fent voltam, hol nagyon lent. 

Ismerkedtem meg emberekkel, férfiakkal, akik végül  kiderült,hogy egy 2 éves agyi kapacitásán vergődnek és olyanokkal akik okosabbak a kelleténél. Elmentem újra egy Miyavi koncertre, ami erőt adott. Feldobott, megmutatta, hogy túl élhetek. Szerintem ha ez és pár ember nem lett volna velem az utóbbi időben, nem lennék itt, sőt, talán nem is lennék. 

Láttam és látom is hogyan haladnak a többiek, erősödnek, fejlődnek és megtalálgatják azokat a pontokat az életben, amelyekben jók. Én pedig itt ülök úgy, hogy többször hozzám vágták, hogy nem vagyok nő, nem vagyok semmi, nincs tehetségem, nincs semmim és a legszebb az, hogy én kértem azt, hogy szexuálisan erőszakosan lépjenek fel ellenem. Sokszor végig gondoltam a dolgokat, volt, hogy majdnem elismertem magamban ezt, vagyis azt, hogy én provokáltam ki (elég dilis és perverz tudok lenni, de mindig tudom hol a határ.), de aztán leesett valami. Nem én voltam. Nincs a fejemre írva, hogy "Gyerünk dugj meg akaratom ellenére". Nincs oda írva, hogy "gyerünk használj ki". Egyik sincsen rajtam. Lehet ilyen bélyegeket és matricákat raktam rám, de nem én kértem és el sem fogadom a jelenlétüket. Leírhatnám részletesen mi hogyan történt, elmondhatnám pontról pontra mi játszódott le bennem, mert emlékszem. Mindenre. Mégsem teszem. Hogy miért? Mert nem segítene és nem változtatna azon, hogy fáj, bosszant és agresszívvá tesz néha.

Meséltem róla pár embernek. Néhányan megdöbbentek milyen higgadtan kezelem, sőt volt olyan, aki kikacagott, nem vett komolyan és közölte előfordul az ilyen,sőt mindenkivel megesik és teljesen normális. Én itt meredtem meg először, mi az, hogy normális? Mindenkivel előfordul? Vajon...hallotta azt, amit mondtam? Ha ez a normális nagyon nem akarok egy normális világban élni. Picit megdöbbentem, de egy idő után...egy ponton túl már....mosolyogtam, magamon és a naívságomon. A helyzet abszurditásán. "Miért? Hogyan? Vajon van olyan, aki tényleg figyel rám?Nem lehetett volna máson kiélni? "

Ezeken töprengtem, de aztán az utolsó kérdésen ismét felhúztam magam. Mi az, hogy máson? Jobb, hogy én voltam és nem más. Lehet az a más nem tudta volna kezelni, lehet az a más nem tudott volna időt nyerni, nem tudott volna határozottan rászólni, hogy elég. Mindezek után ahogy jöttek velem szembe az ilyen töltetű cikkek, szembesültem azzal, hogy ebben az országban a többség az áldozatokat okolja és olyan mentségeket generálnak az erőszak ellen, amit nem lehetne. Igen. Ebben az országban sőt minden országban előfordul, hogy a "Nagy hazafi" fogja az országának egy állampolgárát, egy gyengébbet és kihasználja,meggyalázza, szét akarja törni. De ezzel van, hogy sokkal erősebb ellenfélt generál. Bár elgondolkodtam. A hosszú nadrágom és a bő pólóm, hogy provokálhatta ki..? Ez így hülyeség ahogy van.

Szentimentális balfasz vagyok, ezt jól tudom. De szerintem beszélni kell az ilyenekről. 

Én nem szégyellem azt, ami történt. Küzdök azért, hogy elfogadjam. Igen, van hogy hátráltat, van hogy behúz egyet és csak pislogok,de mivel beszéltem róla, van aki segítsen összevarrni a sebeket.

Tudjátok...eleve zárkózott gyerek voltam. Volt, hogy gyűlöltem, ha hozzám érnek, mai napig nehéz megölelnem valakit, vagy tényleges napi kontaktot tartanom, de látom a rosszat, elfogadom, minimum vele élek, de törekszem a változtatására. Ezért is haladok lassan. Igen talán már nem tudok annyit írni, de tudni fogok. Lehet a hideg kiráz, ha valaki hozzám ér és legszívesebben elrohannék,de nem teszem. Apró bébi pipi lépésekben haladok. Lehet, hogy most rossz, de van ahol rosszabb és lehet jobb is. Ezzel szoktam magam nyugtatni. Persze...van ám másik hátul ütője is.

Mikor folyamatosan arra gondolsz, hogy nem érdemelsz meg semmit, egy csőd tömeg vagy, nincs miért élned, mert nincs olyan amit csak te csinálhatsz meg és hasonlók...néha nehéz felkelni. Én ilyenkor arra gondolok, hogy vannak olyanok, akik ezt a szerencsétlen kupacot szeretik, akik mosolyt akarnak csalni az arcomra. Az igazat megvallva nem értem a miértet, de elfogadom és örülök neki. Ez megy általában, de magamat...szerintem soha nem tudom elfogadni. Kialakult egyfajta test kép és étkezési zavar az évek alatt, mert voltak olyanok...akik azt hitték nincs önkritikám és ezt pótolni szerették volna. Ennek hála, annyi magabiztosság van bennem mint egy éppen égő levélben. Nem látszik rajtam, de néha éheztetem magam, sőt néha nem is érzek éhséget és az étel gondolatától is rosszul vagyok, mégis ha rám szólnak akkor megpróbálok valamit enni. Mindig megkapom, hogy egyek, látszik rajtam, hogy szeretek enni, ne szégyellősködjek. Az ilyen embereknek ezúttal üzenném meg postagalambbal, hogy nem minden molett ember tömi magát és vannak olyanok,akik küzdenek azzal, hogy egyáltalán egyenek a kiájulás elkerülése végett...

No lám....hogy elszaladtak a sorok...Kicsit össze vissza lett gondolom...De ezek egy ideje bennem vannak elég sok minden mellett. 

Csak tudjátok..tényleg nem vagyok szép, nem vagyok egy hú de okos ember sem, nincs kiemelkedő tehetségem, kifejezetten szerencsétlen vagyok, a balfasz csillagzat alatt születtem, sokszor nehezen kommunikálok, hajlamos vagyok elbambulni, van rajtam jó pár felesleges kiló, mégis...próbálok itt lépkedni és ha nem is sok sikerrel, de változni, azonban ezek nem mentenek meg a sötét pillanatoktól, ahol csak nézek magam elé, kiesik az idő, a hangok és csak az jár a fejemben, hogy "Miért én?"