Tegnap a kórházban ülve láttam először felbukkani azt a hírt, hogy Kim Jong-Hyun a Shinee vocal leaderje elhunyt. Elsőnek nem tudtam hova tenni. Azóta sem tudom. Élt bennem a remény, hogy csak egy vicc az egész, valaki megint click bait-es címekkel akarja megdobni az oldala látogatottságát...Imátkoztam, hogy ez legyen. De nem. Kim Jonghyun 27 évesen véget vetettt életének. Felhagyott a depresszió elleni küzdelemmel és pihenni tért.
Szépen lassan derültek ki az információk. A család,a rendőrség, majd a kiadó is megerősítette a halál hírt és az önkezűséget is.
Egy serpenyőben barna folyadékot találtak, ami valamilyen vegyület volt,ami fulladásos halálhoz vezet. Ahogy nézegettem..nem a leggyorsabb...sem a legnyugalmasabb halálhozó.
Valószínűleg a döntést nem hirtelen hozta meg...Mivel búcsúlevelet írt, elköszönt mindenkitől. Felvette a comeback MV-jét is és itt hagyta a gyászoló Shawoloknak. Volt egy videó..ami twitteren keringett és fb-n is...a halála előtti napokban készült. Fáradtan mosolyogva nézte a rajongóit, mintha mindent meg akart volna jegyezni. Többen valószínűsítették, hogy már itt tudta, hogy mit fog tenni.
Az igazat megvallva, még mindig nem tudja egy részem elfogadni. 14 éves lehettem,amikor először találkoztam a Shineeval. Elég depresszív korszakom volt, de a Rind ding dong mindig megnevettetett. Már ott kitűnt. Én, aki általában rapper párti is elismertem, hogy ennek a férfinak...gyönyörű és léleksimogató hangja van. Miattuk kezdtem el kpoppot hallgatni és amikor megundorodtam a világtól, és a rajongóktól, akik hajlamosak voltak idealizált programokként kezelni őket...nem tudtam abba hagyni az zenéjük hallgatását. Nagyra tartottam Jonghyunt mint művész, mint előadó és mint ember. Van aki táncolni születik, van aki írni, van aki harcolni és énekelni. Én úgy tartom, hogy ez az ember egy olyan művésznek született,akinek énekelnie és írnia kellett, hogy kiteljesüljön és hogy magán és másokon is segítsen. Már a koncert felvételekből is látszik, hogy képes volt egy burkot létrehozni a hallgatóság körül és a hangjával a szívükben visszhangot verni. Mi ez ha nem csoda? Annyi embert összehozott...annyi embernek segített...rajta mégis...egy ponton túl már nem lehetett. Sokan hibáztatják, gyávának vagy felelőtlennek mondják,amiért itt hagyta ezt a romlott világot, azonban sokan elfelejtik, hogy ezek készségek, a tehetség gyakran együtt járnak a depresszióval és előbb utóbb megtörik az embert. Én magam reménykedtem, hogy ez nem most fog történni, hogy változni fog az ottani ipar és beszélhet majd a dolgairól. Nem így történt. Ismerjük el. Fárasztó mindig elnyomni a fájdalmunkat és mosolyt festeni az arcunkra. Tisztelnünk kell a döntését. Nem elfogadni..csak tisztelni.
Nem tudom, hogy igazi rajongónak mondhatom-e magam. De az biztos, hogy figyeltem rájuk a magam módján. Meghallgattam a lemezeiket, vártam, hogy hátha ide térnek, hallgattam a solo albumjaikat, követtem őket a socialmedia siteokon...Szerettem és szeretem mind az öt tagot. Egy olyan pontnak láttam őket, ami biztos és egyben biztos voltam. Nem fognak feloszlani. Soha...nem gondoltam volna, hogy ilyen módon fog megtörni ez az egység. De szerintem még ők maguk sem. El sem bírom képzelni, hogy a család, a barátok és a csapattatok hogyan kezelik ezt...
Mindenki máshogyan kezeli a gyászt . Ezt mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Van aki az áldozat szerepébe rakja magát, sír tombol. Van aki némán mered maga elé és nem tud semmit tenni. Van aki néha elsírja magát, de próbál erős lenni. Ezeket is tisztelnünk kellene. Adni pár napot, hogy magukhoz térjenek és egyáltalán felfogják mi történt. Hogy a mi világunkban már nincs itt...
Természetesen lehet ezen háborogni,ki hogy reagálja le. Nem mondom, hogy helyes magunkat az áldozat szerepébe rakni...de emlékeznünk kell, hogy van ennél rosszabb is. Ők megértik a halált, ha még csak mélyen legbelül is...de vannak olyanok,akik bókán ÖRÜLNEK annak, hogy ez az ember távozott, sőt...egy új Hitler után kiáltanak, aki "végez a többi ferdeszemüvel" is. Ezekre az emberekre kellene dühösnek lenni, nem pedig azokra, akik a gyászban nem tudják magukat hová tenni.
Jonghyun halála...több embert megrázott, mint gondolnánk. Az idolok, a fanbázisok...kezet nyújtanak egymásnak, a Shawoloknak, a családnak. Ez a helyes. Ne utálkozzunk.Legalábbis...én képtelen vagyok jelenleg utálni bárkit is. Nem is kell. -mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem éppen kedvelem a mostani "emberséges" dolgokat-
8-9 éve...Ezt az 5 fiút a véletlen folyamán ismertem meg, majd tudatosan követtem őket.Elindítottak embereket utakon, vissza hozták az élni akarást. Fiatalokat láthattunk felnőni. Világokat ragyogtak be...Majd az egyiküket meghalni.
Mind tudjuk, hogy bármennyire mézesmázosnak tűnik a kpop világa..Nem az. Sokan szenvednek. Éheztetik magukat, bántják magukat, némán szenvednek. Jonghyun halála a józan rajongóknak utolsó csepp lehetett, mivel elindult ez a petíció:
Szerintem nem egy rossz dolog.Sőt...Ha valaki depresszióval küszködik...megérdemli a segítséget.
Jonghyunnak...túl sok volt. Ezt el kell fogadni. Egy embertelen világban érzékenyként élni nehéz és van az a pont, ahol a család, a barátok vagy épp bármi más, túl távolinak tűnik és a harc pedig túl nehéz. Belefáradunk.
Nem tudhatjuk mi zajlott le benne...nem tudhatjuk hányszor kiáltott belülről segítségért...
De soha nem fogom elfelejteni a mosolyokat és a könnyeket, amiket okozott. Ahogy azt sem, hogy a rajongóit mennyire szerette, a hatalmas szívmelengető mosolyt, amit az arcára varázsolt, vagy hogy milyen hűségesen válaszolgatott az üzenetekre. Hogy mennyit segített... Leírhatatlan...Amikor meghallottam, a halála hírét valami megtört bennem, a szívem sírni kezdett és fog is. Egy ragyogó fénysugár hunyt ki...aki a leghidegebb, legfullasztóbb napokat is képes volt a bajtársaival megtölteni melegséggel és friss levegővel.
Igazi Harcos volt...eleget tett...pihenjen hát békében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése