Egy év vége

Végre ez a horribilis év a vége felé közelít... Valahogy... mégsem érzem olyan különlegesnek a mai napot.Na de mi is történt idén?Jóformán semmi jó :'D  Minden ami elromolhatott elromlott. Barátok mentek el,kötelékek lazultak meg.De a 2016-os évben a blognál is voltak mérföld kövek.

Átléptük a 10.000-es megtekintést. 

Aminek nagyon örültem. Végül is 6 éves már a blog :')

Az idei évben a többihez képest elég sok bejegyzés született , szám szerint 56. 

Próbáltam minnél több tartalmat adni, ami érdekelhette az olvasókat. Ezzel célt is érttem és nem is. A látogatók száma igaz, hogy nagyjából megnőtt.... de ezen kívűl semmilyen aktivitás nem volt. És ez a mostani szavazáson... kicsit kiverte a biztosítékot....több mint százan nézték meg a bejegyzést és a látogatás is stabil volt...de 3 (!!) ember vette a fáradtságot, hogy ráklikkeljen valamire. Hogy elmondja, mit szeretne olvasni, minek örülnétek. És...ez fájt. De bitangul.

Mert rengeteg időt öltem bele...főleg az idén. Versek, fanfic,novella.... és semmire sem kaptam semmit. De még csak a fb oldalt se likeolta senki... 

Komolyan megtört bennem valami. Fel akartam hagyni mindennel...az írással,a blogolással, a mindennel. 

Így egy kicsit...nem tudom. Még mindig nagyon közel állok hozzá, hogy abba hagyjam, de a Geeky space-t nem hagynám ott... Mert oda azért kevésbé személyes dolgok kerülnek mint ide.

Pedig testvér oldalam is lett... és ez picit furcsa, mivel eddig itt mindent magamban csináltam. Egyedül voltam itt, néha voltak kommentek, de nagyon nagyon elvétve. 

Nem túl vidám utolsó bejegyzés az évre, ugye? De... ha más nem le szerettem volna írni. Hogy ne tűnjön hirtelennek, ha mégis abba hagynám. 

Nem tudom, hogy mit kellene tennem....

Komolyan az idei évben, ha nem lenne tartásom már rég felakasztottam volna magam az első cseresznye fára. Még nem tudom megszakítom-e a blogot....Majd jövőre eldől. A következő 2 hónapban vizsgák lesznek szóval lesz időm gondolkodni....Még mindig nem azért írok, hogy "híres" vagy faszom tudja mi legyek, viszont a pár embertől aki itt jár...szeretném, ha kommunikálnátok gyerekek. Mi jó, mi nem, mi legyen, miben kellene fejlődnöm, mik tetszenek miért. Igazán szeretem hallani az emberek véleményét...történetét. 

És ez most hiányzik minden rétegben....és igazán feltöltő hatása lenne... Tudom amúgy, hogy jóformán mindenki arra, számol, hogy valaki más kommentel, valaki más véleményt nyilvánít,de...az más véleménye, továbbá mivel mindenki másra számít, végül senki nem csinál semmit...

Na de mindegy. Ez egy esemény dús, negatív év volt. 

De abban jó, hogy sokat fejlődtem, megteremtettük a Geeky Spacet, elkezdődött a Purple Giant and Sarcastic Snow White, ami felkerült wattpadta is, ahol csodák csodájára kaptam kommenteket, az egyetem is döcög előre. Minden halad. Minden változik és végre ez a hangya anya baszó év is tova száll~

Végül pedig...Boldog új évet mindenkinek,aki erre téved :)

Karácsony vásár képekben (Vlogmas)

Szavazás

Sziasztok~
Oldalra kikerült egy szavazási lehetőség amiben eldönthetitek,hogy mit szeretnétek látni a Blogmas keretein belül :)
Elég sok fajta lehetőséget megadtam és többre is lehet szavazni :)
Remélem, hogy jelzitek minek örülnétek :)
Ha valamilyen plusz ötletetek van kérlek jelezzétek kommentben~
Amire nem szavaznak nem kerülnek megvalósításra.

Az erőm nem sok, ellenben kevés (Blogmas 1 )

Mindenkinek vannak nehéz időszakai, momentumai. Komolyan, ki nem érezte már úgy, hogy faszom az egészbe, felcsapok kalóznak?
Én újra és újra ide jutok egy ideje. Mert igen, vagy hogy minden ellened fordul. A közel múltban már kezdtem így egy bejegyzést és akkor úgy éreztem, hogy nem lehet rosszabb. Dee lehet. Soha ne mondja senki, hogy nem lehet rosszabb, mert az élet megmutatja, hogy tud ám kreatívabb lenni.
Mert a jó és a rossz dolgok mindig fokozódhatnak.
Az igazat megvallva, elvesztettem a céljaimat. Csak ültem és nem tudtam semmi pozitívat vagy épp jót írni, ami egyre jobban kikészített. Kikészít. Egy ideig még tudtam húzni a Geeky Space-szel, de már oda sem megy úgy igazán. Nem azért, mert nem akarom. Egyszerűen... elfáradtam lelkileg és testileg  és nincs miből erőt merítenem, semmire sem kapok reagálást és minden mellett...higyjétek el jól esne.
Na de mi is vezetett el eddig? Konkrétan minden szét esett. Nagymamán kórházba került, anya megsérült, áram rázott meg, szétment a térdem és valahogy nem találom a boldogságot és az ösztönzést. Minden nappal egyre nehezebben kelek fel, a sok vita, a pozitív megerősítés hiánya...minden téren nehéz. Persze tudom, hogy ez az élet rendje és ez mutatja, hogy felnövünk... De szerintem ez így nem fair. Több részről sem.

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem írni itt a bloggeren egy nagyon színes, aktív közösség volt tele élettel és tehetségekkel. Most meg...csend és hulla szag. És a héten komolyan mondom ez volt a tető pont. Blogokat kérnek fiatalok. Elkezdett,kreatív dolgokat/ helyeket. Értem én, hogy sok téren hanyatlik a kreativitás...de hogy neked áll egy 13 éves picsa kezdemény, hogy add neki oda a te munkád jóformán, mert nek frissítetted x ideje... Hát egy élmény volt . 

Tehát minden torlòdik. Elveszik. Elveszem. Elengedem. Elengedtem.
Komolyan ennyi barátot elveszíteni 1 év leforgása alatt karrier. Pedig mindegyik nagy szavakat használt. Olyasmiket mint az örökké.
Mindezek után elgondolkodtam... Vajon... hiányozna valakinek, ha abba hagynám az írást? Vajon... lenne olyan aki azt kívánja, hogy bárcsak ne tettem volna? Vajon ha eltűnnék mindenki életéből hagynék valamilyen űrt?
Ilyen gondolatokkal küzdök...Mert mindenki kap valami pozitívat...mindenki felfelé halad az életében én pedig lentről figyelem őket egy másik világból, ami fekete,vörös, szürke... és tele van démonokkal.

Emiatt nem volt mostanság bejegyzést. Próbáltam ebből kijönni. Néha sikerrel.
Mert amúgy... lett egy testvér oldal, aminek a linkjét oldal megtaláljátok.
Emellett kikerült a Geeky Space linkje is.
Érdekes volt így elkezdeni a blogmast....De ezt.. valahogy össze kellett magamban szednem, hogy szembe tudjak szállni a problémával vagy legalább tisztában legyek vele.
A blogmasról:
Mostantól megpróbálok minden 1-2 nap valamilyen típusú bejegyzést hozni egészen karácsonyig. Hasonló, mint a vlogmas...csak blogmas^^ Megpróbálok vidámabb témákkal jönni és őszinte kíváncsisággal várom, hogy milyen bejegyzésekre lennétek vevők.

Purple Giant and Sarcastic Snow White special (pt1)

Fáradtan figyeltem az elől kicsattanó formában lévő Shirokit. Éppen a kirándulás részleteit ecsetelte úgy, mintha a legjobb dolog lenne ezen a kerek világon. Már a nézésétől elfáradtam. Lelógattam magam mellett a karom, és rásandítottam a mellettem ülő Murasakibarára. Hidegen hagyta az egész, de azért arra nézett, hogy fent tartsa a látszatot. Okos. Mélyet sóhajtottam. Muszáj nekem oda menni? Onsenbe úgysem megyek a többi… élőlény kategóriába esett szukákkal… És csak pesztrálnom kellene mindenkit. Nem akarom. Hátrahajtottam a fejem és elkezdtem a plafont kémlelni. Ismét kiszökött egy sóhaj a számon és ekkor megéreztem, hogy valaki ujjaim közé csúsztatja sajátját. Hatalmas, férfias kézfej volt, ami furcsán puha és kemény ujj begyekkel rendelkezett. Egyetlen egy embernek van ekkora és ilyen tapintású keze. Ismét ránéztem a lila óriásra, aki enyhén elpirulva ugyan, de ugyan úgy előre nézett. Lenéztem összekulcsolódott kezünkre. Kedves tőle, hogy fel akar vidítani. Egy gyenge mosoly költözött a szám szegletébe. A maga módján nagyon is törődő ez az óriás, csak ki kell nála ezt érdemelni vagy fel kell annyira piszkálni, hogy úgy érezze kötelessége. Én jelenleg nem tudom milyen identitással csinálja, de örülök neki.  Kivételesen. Picit vissza szorítottam a kezét és a mutató ujjammal megsimogattam az elérhető bőrét. Így jobban belegondolva őt szívesen megnézném miközben elmerül a melegvízű forrásban. No majd meglátjuk mi fog ebből az egészből kisülni.

Az óra végén mindenki vidáman csacsogva indult haza várva a holnap reggeli indulást. Murasakibara azonban tétovázott. Legalábbis abból, hogy ott állt mellettem, mint egy oszlop erre következtettem.

-Yukichin

-Igen?

-Holnap te is jössz?

-Lehet.

-Jössz. – döntötte el magának egy pillanat alatt. – Mellettem fogsz ülni. – felvontam egy szemöldököm.

- Mégis honnan veszed azt, hogy be fogok melléd férni? Mert a te méreteiddel jobbik esetben pont beférsz egy normál helyre.

- Megoldjuk.

- Persze persze. Menj haza, pakolj össze. Este még  felhívlak, hogy mindened bepakoltad-e. – Egy ideig feszülten nézett, majd hirtelen megsimogatta az arcom és elment. Mi járhat ilyenkor ennek a fejében,te jó isten… Ketten maradtunk a teremben Shirokival.

- Jól összebarátkoztatok. – jegyezte meg picit csalódottan .

- Mondhatni.

- Miért nem akarsz jönni? – miért is..? Nem érzem magam kényelmesen ezekkel. Nem akarok plusz problémákat.

- Fáradt vagyok és nem akarom a szabad időmet ezekkel tölteni.

- Tudod jól, hogy ez kötelező program.

- Lehet, de ha valaki véletlen beteg lesz azzal  nincs mit tenni.

- Mivel tudnálak rávenni, hogy gyere?

- Miért akarod, hogy menjek?

- Régen kirándultunk együtt… Hiányzol. Ez az iskola minden időnket elveszi. – Látszott rajta, hogy nagyon  elkeseríti a helyzet. Hjajj…

- Ha elmennék… Akkor meg kellene ígérned, hogy nem fested be a hajad és valamikor csak ketten elmegyünk arra a mit tudom én milyen matsurira. – morogtam magam elé, szinte már duzzogva és morcosan.  Az arcán a tökéletes döbbenet volt az úr. Nem mondott semmit, csak pár lépéssel elém került és szorosan megölelt. – Hiányzik az én Shirokim… - Még szorosabbra fonta az ölelését. – Amióta befestetted a hajad…. Egyre kevesebbet megyünk bárhová. Egyre több normálisnak titulált barátod van és már nem korcsolyázol velem. – Tudtam, hogy a szavaim fájnak neki. De azt is tudja, hogy igaz amit mondok. Régebben sokkal több időt töltöttünk együtt.

- Sajnálom. – remegett a hangja, a válla, az egész teste. Sírt.

- Van is mit. – lassan kezdtem el simogatni a fejét, mint ahogy ő tette kiskoromban velem.  – De nem baj. Elfogadom. – Ez olaj volt a tűzre.

- Sajnálom. Sajnálom sajnálom. -csak hajtogatta miközben egyre jobban szorított.

- Shiro…menjünk haza, rendben? – Kicsit remegve bólintott és össze szedte magát. Össze szedte a cuccaimat majd kézen fogva elvitt a tanári elé, ahol alig töltött pár percet és máris újra mellettem volt. A kocsiban mindent behajigált és úgy indult meg mint akit puskából lőttek ki.  Otthon egyenesen a garázsba parkolt, kipakolt, majd várt. Kikászálódtam a kocsiból és mint aki ezt jelnek vette megindult befelé. Ezúttal tartottam vele a lépést, ami látszólag örömteli volt számára. Mindent levágott a konyha asztalra, felkapott és ledőlt velem a hatalmas kanapéra. Ismét csak szorított.

- Nem  vettem észre. – szinte esdekelve ejtette ki a szavakat. – Én… változatlanul azt akartam, hogy boldog legyél. Mellettem. Ezért akartam normális barátokat, normális életet kialakítani, hogy kérvényezhessem… azt, hogy nálam lehess…Mindig. – Picit meghökkentem, észrevette. – Természetesen szeretem a bátyám, tisztelem, de soha nem gondoskodott rólad… Az Angels pedig munka hely nem otthon. Szerettem volna egy otthont teremteni.. Ezért vettem itt lakást… ezért kezdtem el dolgozni. – csendben maradtam. Hozzá dörgöltem a fejem.

- Miért itt?

- Mert szereted a havat… Itt sokat esik. Így egyszerűbb lett volna folytatnod a korcsolyázást. – Kár lenne tagadni. Meghatódtam. Most én másztam rá, mint egy maki. Így maradtunk. Némán. Kettesben. Azt sem vettük észre , hogy besötétedett. Tora érkezése sem tűnt fel. Egészen addig, míg a vacsora kellemes illata töltötte be a házat. Shiroki velem együtt ült fel, az ölében költöztetett át a konyhába, ahol a csend nem tört meg. Meghitt volt. Nyugodt. Még Tora is elcsigázott és higgadt volt. Furcsa. Miután végeztünk mindenki átvonult a nappali, ahol kihúztuk a kanapét, hogy mindenki elférjen és beraktuk a Hobbitot. A felénél Tora már hortyogott ezért Shiro kikapcsolta, én pedig a házi telefonunk után tapogatóztam a kis asztalon. Fel kell hívnom azt a bolondot. Gyorsan tárcsáztam és már ki is csengett.

- Haai. – türelmetlen, sértett fáradt hang szólt bele.

- Atsushi? – kérdeztem rá picit búgva. Nyelt egyet.

- Yukichin? – kérdezett vissza látszólag semmit mondóan.

- Yepp.

- Miért hívtál?

- Megígértem nem? Mindent bepakoltál? – kedves hangszínt sikerült megütnöm.

- Igen. Yukichin?

- Biztos? Kendő, fogkefe, fog krém, ruhák és alsónemű? –  Az utolsónál , már a fejét is elég elképzelnem a vigyorgáshoz .

- Igen. és te Yukichin? – kicsit erőteljesebben kérdezett vissza.

- Hmm.. mármint , hogy bepakoltam-e?

- Igen.

- Egyáltalán nem. – pár másodperc döbbent csend következett. Shiroki ezt a pillanatot választotta, hogy nagy duzzogása közben megharapjon. Ujjaimat belevezettem a hajába és egy kicsit meghúztam. Már látszódott a fekete festék kopása. – Shiroki ne harapj. – duruzsoltam neki, de azért.. már csak a hecc kedvéért is a telefon közel maradt.

- Yuki… Nem úgy volt, hogy most csak egymásra figyelünk? – elvigyorodtam. Olyan ördögi tud lenni néha…

- Yukichin?! – dühös Murasakibara úgy dönt nem lehet ignorálni. Vicces.

- Igen?

- Átmehetnék most?

- Miért is?

- Csak úgy.

- Nem . Holnap korán indulunk, szóval nemsokára feküdj le és reggel találkozunk. –  Ezzel talán még idegesebbé tettem.  – Pakolj be szépen, mindent ellenőrizz le jajj és ne feledkezz meg az édességekről sem. Nem hiszem, hogy kibírnád azt a két napot azon a koszton amit adnak. És a pénztárcádnak is kellemesebb lesz, ha otthonról viszed. – morog. Mint egy kutya és egy medve keveréke. Bár külsőleg… Inkább egy lila zsiráf.

- Nem akarok lefeküdni. Beszélni akarok veled. – Shiroki eddig bírta . Kikapta a kezemből a telefont és egy ördögi mosolyt varázsolt az arcára.

- Gomenee Murasakibara-kun. Az ÉN ShirayukiM velem van most elfoglalva. Majd holnap beszélgettek- Bye byee~ - és ezzel levágta a telefont és kikapcsolta.

- Tisztában vagy vele, hogy ezzel mennyire felhúztad?

- Hát persze. De még a kis agyába se foganjon meg az a gondolat, hogy elvesz  tőlem. – felkacagtam és az orrához dörgöltem a sajátom. Ez az a Shiroki akit megismertem, akit szerettem. Mosolyogva, egymáshoz bújva feküdtünk vissza feltöltődni. Valahogy ez a kirándulás… fárasztónak és viccesnek ígérkezik.

( Atsushi Murasakibara)

Idegesen topogtam a busz előtt. Mindenki elkerült. Nem tudták, hogy mi a bajom, de azt, hogy van már messziről. Yukichin este… És Shirochin… Rokonok. De Shirochin direkt azt, mondta, hogy az övé. Pedig tudja, hogy magamnak akarom. Yukichin pedig ellene nem lépett fel. Nem kérte ki magának azt, hogy azt mondta, hogy hozzá tartozik. Bezzeg amikor én mondtam…  Felháborodott és még utána cserkészhettem napokig, mert játszott velem, mintha… én lennék a préda. Annyira felizgatott akkor a szája sarkában lévő pökhendi mosoly, hogy sokszor kerültem közel ahhoz, hogy leteperjem. De valahogy mindig elmaradt. Tegnap pedig… Shirochin megharaphatta és ami ennél felháborítóbb én nem! Egész este forgolódtam és elsőnek érkeztem ide. Nemsokára indulás és ők… még sincsenek itt.  Sehol. Ebben a pillanatban fék csikorgás hallatszott. Yukichinék kocsija fékezett be, a tanári parkolóba. Shirochin jóformán kiugrott kiszedett mindent és átrohant a másik oldalra ajtót nyitni, ami még sikerült is. Yukichin szinte kilibbent a kocsiból. A haja egyenes, fehér mint a hó, macskás harisnya ,rövid szoknya és macska füles kalap volt rajta. Mindehhez egy fáradt mégis éles sárgás tekintet társult.  Ahogy meglátott biccentett, de nem jött oda. Szorosan maradt Shirochin mellett.  Mégis mi történt kettejük között?!

(Shirayuki Kagamine)

Látszott Atsushin, hogy egyre idegesebb és idegesebb. Szórakoztat volt nézni és okozni, de meg kell majd valahogy jutalmaznom, mert még nem tépte le senki fejét és nem is rohant ide balhézni. Ezalatt a rövid idő alatt nagy fejlődést produkált, amire büszke vagyok. Viszont a viselkedése még mindig olyan, mint volt. Olyan… Murasakibarás… El kellett fojtanom egy mosolyt. Mire észbe kaptam már a buszra szálltunk felfelé és Atsushi is felvergődött az első között. Úgy gondoltam, megvárom míg a vége is felmegy és ha marad üres hely szépen leülök. Persze. Így gondoltam én, a naiv.

-Engedjétek fel Yukichint! – jött egy morcos hang a busz belsejéből, mire a pornép ketté nyílt előttem, mint Mózes előtt a tenger. Egy apró sóhaj kíséretében felkeveredtem és megláttam a leghátul helyet foglaló lilaságot, aki türelmetlenül terpeszkedett a hátsó ülés soron.  Úgy nézett felém, mint aki mentem felfal… Uram isten. Mire vállalkoztam ezzel a kirándulással?