Mix

              Hoh..elég régen írtam ilyen helyzet jelentés szerű dolgot J főleg fanficre tértem át és ilyesmikre,de úgy éreztem,most neki állok így a vizsga időszak közepette és írok egy picit…csak úgy J Nos,hol is kezdjem….Talán…hát vissza tértem angolozni,mármint tanárral és megpróbálok lerakni egy felsőfokú nyelvvizsgát. Szóval nagyon ráálltam a tanulásra,meg az alkotásra is. Konkrétan…inkább mindig lefoglalom az agyam,minthogy gondolkodjak. Mármint mostanában nagyon rám járt a rúd és egyszerűen ha most picit is arra figyelnék,hogy mi történik bennem…több mint valószínű,hogy sírnék vagy minimum kiakadnék jobban mint ahogy általában szoktam. És…meglepő lenne,ha véletlen így tettem volna? :’D Mert így történt. Véletlenül. Ezért is kezdtem gondolkodni és mind tudjuk…a gondolkodás néha rossz,sőt. A legrosszabb amit tehetünk. Most valahogy az utálatom,az önutálaton,az íráson és  ilyeneken gondolkodtam el. Előre is sajnálom,hogy ilyen kis szétszórt lett. Na,de kezdjünk mindent az elejétől.

            Mi is az  utálat? Utána néztem egy szótárban. Szó szerint így volt: Az az állapot vagy érzés,hogy valamit nagyon nem szeretünk;kifejezetten viszolygunk valamitől/valakitől. Az önutálatnak pedig szoros kapcsolata van az énképhez és ahhoz ahogyan magunkat látjuk.De mit jelent az,hogy énkép? A személy énképe önmagáról kialakított állandósult mentális kép, ami olyan dolgokat foglal magába, amelyek a külső szemlélő számára hozzáférhetőek; eszköz, amellyel a személy kísérletet tesz önmaga objektív szemlélésére.

A pozitív énkép kialakítása rendszerint nagy kihívást jelent a személy számára, különösen mivel a közösségek gyakran pontatlan vagy túlzó elvárásokat támasztanak az emberekkel szemben. A következmények súlyosak is lehetnek a személy számára (na ez vezet az önutálathoz egy részről). Valójában a kép, amelyet másoknak önmagukról adunk, közvetlenül befolyásolja a cselekedeteinket. De sokszor van úgy,hogy úgy érezzük,valahogyan elvárják azt,hogy milyenek is legyünk. Tipisan: "Nem ilyennek képzeltelek/ismertelek mondat jön,ha ettől eltérünk. Ha nagyon sokáig egy séma szerint cselekszünk elkezdünk kérdezni. Az énképpel kapcsolatos kérdések („Kövér vagyok? Elég jó ember vagyok? Milyennek látnak engem? A többiek ezt várták el tőlem?”) rendszerint a tizenéves korral megszületnek, és sok embert egész életében nem hagynak nyugodni. Fontos megjegyeznünk, hogy a személyről szóló információk egy része sosem közvetlenül hozzáférhet mások számára, és ez a bizonyos információ egy pontos és jól működő énkép része lehet. Például csak a személy tudhatja biztosan, hogy a tetteit jó vagy rossz szándékkal követte-e el. A sok történetben előforduló tanulsággal élve: mindig neked kell emlékezned, hogy kicsoda vagy valójában. De ez rohadt nehéz. Sokszor könnyebb lenne feladni azt aki vagy,mert egy egyénnek,egyéniségnek folyamatos akadály pálya futás az élete. Ahhoz,hogy tudjuk mennyit bírunk pedig önismerettel kell rendelkeznünk,ami,ön megismerés egy olyan önmagunkra irányuló lelki folyamat, amely során megismerjük személyiségünk tulajdonságait, képességeit, szándékait, érzelmeinket, gondolatainkat és mindezek együttes működését.Az ön megismeréshez szükség van őszinteségre, hogy be tudjuk vallani magunknak azokat az igazságokat is, amelyek bevallása fájdalommal jár.Az önismereti folyamatot jó esetben ön elfogadás követi. Rossz esetben pedig a gyűlölet. De ahhoz.hogy eljussunk az önismerethez emberek között kell lennünk és visszajelzéseket kapnunk. A vissza jelzés szokott általában kérdéses lenni,hiszen sokan nem teszik,lévén miért is tennék? Mi hasznuk van belőle? Semmi. Én ezen a gondolat meneten indultam el. Mármint…elég sokszor semminek érzem magam. Nem szeretem ahogyan kinézek. Nem tetszik a testen és az,hogy mire hogy reagál. Erre mondjuk azt a laikusok,hogy ezen lehet változtatni. Igen lehet.Bizonyos mértékig. Mivel van egy nagyon rossz dolog,a genetika. Az alapvető kódoltságunkat, felépítésünket nem változtathatjuk csak úgy meg. Ha mégis megpróbáljuk…maximum részleges és azt is nagyon nagyon nagy elszántsággal. De ezek még csak a testiségek. Eddig is felbírtam dolgozni azt,hogy testesebb vagyok mint a többiek,de mostanában már a személyemben is elkezdtem kételkedni. Mármint…erőszakos vagyok,depresszív,néha túl domináns mégis szeretem ha irányítanak. Csak…túl felesleges vagyok az élethez. Miért? Nem tudom. Egyszerűen úgy érzem,hogy nem vagyok elég a barátaimnak,nem vagyok elég ahhoz,hogy sikeres vagy épp jó legyek valamiben. Így vagyok általában az írással is. Jó vagyok benne? Nem hiszem. Csinálom? Még jó hogy. Mindig eldöntöm,hogy komolyan veszem,de soha nem érek el vele semmit. Nem igen tudom,hogy mit csináljak… Sokszor voltam már úgy vele,hogy hagyom a fenébe. Úgy sem bánná senki. Én sem bánnám…? Nem tudom. Egy ideig mindig megy,hogy hagyom,de aztán…kell.Szükségem van arra,hogy írjak és csak…kiadjam magamból,vagy éppen alkossak valamit ami lehet mást jobb kedvre derít vagy segít valahogy. De…ilyenkor belegondolok és rájövök,hogy csak azt szeretném,hogy valaki figyeljen rám…hallja meg a hangom… Lehetetlen alak vagyok,mivel tudom,hogy ez mennyire szánalmas. Röhelyes…Komolyan,hát nem nevetséges egy szituáció? A vágyak mindig csak bajt okoznak. De…mi lenne,ha folytatnám? Előrébb lennék? És ha feladnám? De ha feladnám akkor nem veszítenék? És ha veszítek azt el tudom fogadni? Nem hiszem…Ilyen nagy vereséget…fel lehetne dolgozni? Nem hiszem…Amúgy is gyűlölök veszíteni,de jelenleg nem tudom,hogy mi lenne jó.

            Megint negatív vagyok,megint közel állok a palló rosszabbik végéhez. Tudom,hogy jó páran vannak így nap mint nap és felteszik maguknak azt a kérdéseket,hogy „Miért nem hagytam még abba?” „Fel kellene adnom?” és ehhez hasonlók. Szerintem ugyan azért nem hagyták még abba,mint én az írást. Gyűlölnek veszíteni és inkább mennek a fejük után,emésztik magukat egyedül és mosolyognak a külvilág felé,minthogy beismerjék azt,hogy elbuktak. Hah…tudjátok,hogy ezt a sok mindent leírtam jöttem csak rá arra,hogy mennyire igaz az a japán mondás,hogy minden embernek három arca van. Egy amit a családjának mutat,egy amit a barátainak és egy amit nem mutat meg senkinek.